CHAPTER SIXTEEN

Nos hát, sziasztok! Kivételesen késés nélkül hoztam a részt, mivel mostanság átmentem éjjeli bagolyba, és van időm írogatni (esküszöm tegnap 3 órát aludtam, és mégis tökéletesen vagyok).

Akkor beszéljünk kicsit a részről is! Szerintem ez egy elég érzelem dús pontja a történetnek, mert még én is megkönnyeztem egy részletet, miközben írtam, pedig nem vagyok egy sírós fajta. (Szemen szedett hazugság, na de nem menjünk bele a részletekbe)  Nem tudom, lehet, hogy csak engem hatott meg, de ha más is észlelte azt a bizonyos pontot, akkor jelezze már, csak, hogy tudjam, nem csak én vagyok ilyen érzelmes :)

Szerintem ennyi szövegelés elég is.

Jó olvasást!

Csók,

Tina xx

LIAM PAYNE

Saját készítésű

- Na ide figyelj, Lee, ha nem jössz ki abból az elbaszott cellából, akkor én foglak kirángatni! - jelentette ki erélyesen barátom, miközben rántott egyet poros ingét. Sóhajtottam, majd fejem visszahajtottam karjaimra.

- Ty, szerintem ezt te sem gondoltad komolyan - veregette meg vállát John, majd leült mellém a földre - Most komolyan, mi a faszért vagy ilyen? - csapkodta meg a karom.

- Hagyjatok - morogtam karjaim közé. Napokig ugyanabban a pozícióban voltam, térdeim felhúztam, kezeim rájuk hajtottam, és erre az egészre jött a fejem. Részben már ezért se mertem felállni, mert félő volt, hogy annyira elzsibbadtam már, hogy a lábamon se bírok megállni. De én is el kell ismerjem: akkor nem volt velem minden  rendben.

- Liam, baszd meg, gyere már ki! Olyan vagy már mint egy zombi! Komolyan amiatt a szaros levél miatt vagy kiakadva? Napok óta csak azt hajtogatod, hogy hagyjunk, de ha nem hagyunk, akkor itt pusztulsz ebben a fos cellában - hadarta fekete barátom.

- Tylernek igaza van. Gyere már ki! - unszolt cellatársam is.

Nem akartam emberek közé menni. Magányra volt szükségem. Meg kellett emésszem a dolgokat, amik a levél elküldése után bekövetkeztek. Rémálmok gyötörtek, éjről, éjre, emiatt nem bírtam kialudni magam, és nappal is rémképek zaklattak. Olyan volt az egész, mint egy szörnyű, depresszív thriller.

Barátaim magamban hagytak cellámban, én pedig kiélveztem a csendet, és ismét gondolataim mélyére túrtam.

- Gyere ide, Kincsem! - mosolygott kedvesen, de én csak összefontam karjaim, és makacsan megráztam fejem - Na, gyere a mamihoz! - unszolt Anne - Megmondtam, csak az kap fagyit, aki jól viselkedik - fenyegetett mosolyogva, és itt persze egyből megengedtem. Egy öt éves gyereket mivel lehet jobban befolyásolni, mint az étellel?

Odatotyogtam hozzá, majd ölébe másztam, és figyeltem az piros peremű óra kattogását.

- Szeretlek, Mami - néztem fel rá, miközben karjaimat nyaka köré fontam, és mellkasához bújtam.

- Én is téged, Kicsikém!

Emlékeim könnyeket csaltak szememben, amiket rögtön le is töröltem. Így is elég gyenge vagyok, ennél lejjebb nem szabadna süllyednem. Most szedd össze magad, Payne!

Feltápászkodtam a koszos padlóról, majd elhúztam cellám rácsait, és gyenge, ernyedt lábaimmal megindultam az udvar felé. Akkor is erős vagyok!

***

Minden kezdett olyan lenni, mint az elején. Nem gondoltam semmire, és senkire, aki a börtönön kívül található, és így már nem is voltam olyan ideges, és feszült, mint előtte. Így volt a legjobb. Ők elfelejtettek engem, én pedig megpróbálom elfelejteni őket.

Tovább bökdöstem a húsnak nevezett izét tálcámon, és vártam, hogy mikor mászik fel a villámon, hogy megpróbáljon megfojtani. Ez az ottani kajákhoz képest elég reális gondolat volt.

- Liam! Délután szkander verseny lesz, jössz? - nézett rám Tyler.

- Minek mennék? - ráncoltam a szemöldököm.

- Hogy kipróbáld magad? - kérdezett vissza, némi gúnnyal a hangjával.

Ne bassz fel!

- Tyler, nem vagyok jó szkanderban - ráztam meg a fejem.

- Azokkal az izmokkal? - vigyorodott el.

- Ha nem tudnám, azt hinném, hogy buzi vagy - álltam fel az asztaltól tálcámmal együtt, és elindultam a púlt felé, hogy letegyem azt.

- Még nem tudhatod, Aranyom - kiabált utánam, nyávogós hanggal, mire én csak szemem forgattam, és megindultam az udvar felé. Ledobtam magam a fal tövébe, és úgy meredtem magam elé. A meleg nyári napsugarak pirították a bőröm, a nap pedig teljesen megvakított. Sehogy sem tudtam megszokni a mexikói időjárást a hűvös, washingtoni levegő után.

- Gyerünk! Felkészítelek a partira - csapott egyet a vállamra John, majd felrántott a földről.

- Milyen parti? - meredtem rá értetlenül.

- Tudod, az a parti, amiről Tyal beszéltetek. A szkanderbuziskodás.

- Nem fogok szkanderozni - ráztam meg a fejem.

- De igen is fogsz! Na pattanj fel arra a csőre, és húzd fel magad párszor - parancsolta, és lökdösött egy vasrúd felé.

Nagyot sóhajtottam, lekaptam koszos pólóm, majd a csőért ugrottam, és számolni kezdtem, hogy hányszor birkóztam már fel magam a tetejére.

- Százig meg se állj - parancsolt rám ideiglenes edzőm, miközben leült a kiszáradt fűbe.

Szemem előtt bevillant egy emlékkép, amint a réi edzőm csinálja velem ugyanezt. Életem legelső meccsére készített fel, amin csúnyán el is törték az orrom, de megnyertem. Megnyertem, mikor még csak akkor játszottam először. Egy tizennégy éves kis taknyos voltam, mégis győztem!

- Száz - nyögtem, majd leengedtem magam a csőről, és eldőltem mint egy darab fa. Reméltem, hogy a fű valamennyire puha lesz, és felfogja huppanásom, de nem így lett.

- Payne, látogatód jött - sétált hozzánk egy őr.

Az ütő megállt bennem. Nagyot nyeltem, pólómért nyúltam, majd magamra kaptam, és követtem a börtönkatonát. Lélegzetem egyenletlen volt, és szívem szaporán, egyenletlenül vert.

El akarom felejteni őket ...