CHAPTER TWELVE

Helló-belló! Ne haragudjatok, hogy eddig nem hoztam részt, csak egyszerűen nem volt időm írni. De ígérem, pótlom. Méghozzá minél hamarabb, mert mindjárt félévzárás, és akkor lazíthatok. Szóval ... készülni! :D

A másik. Szerintem a versenyt lezárom, mert az utolsó képet meg se találták. Szóval, mindenki írja, hogy hány pontja van!

Ennyit szerettem volna.

Jó olvasást!

Tina xx

SAMUAL HIGGINS

Minden rendben lesz, ne aggódj! - csengettek fülemben Caren nyugtató szavai. Nagyot sóhajtottam, majd a csengőre tapasztottam az ujjam, és vártam, hogy kinyissák nekem az ajtót.
- Ki az? - hallottam egy megviselt hangot a kaputelefon másik végéről.
- Samual Higgins vagyok. Beszélni szeretnék önnel - mondtam az előre begyakorolt szövegem.
Mi lesz, ha nem enged be? Mi van, ha elküld majd az anyámba? Akkor cseszhetem.
- A rendőrségtől jött?
- Nem. Liam egyik ismerőse vagyok.
- Liamé? - szólalt meg pár perc hallgatás után. Még sose hallottam ennyire fájdalommal, és szenvedéssel teli hangot. Itt valami nincs rendben.
- Igen, az övé. Beengedne? Akkor megbeszélhetnénk.
Nem kaptam választ, csak pityegett a kaputelefon, majd kattant egy nagyot a bejárati ajtó, jelezve, hogy bemehetek. Megnyomtam a vasból készült cuccost, majd bent is voltam a tízemeletes ház bel terében. Pásztáztam az emeleteket, szememmel kerestem, hogy hol nyitják ki az ajtót. Meg is találtam, hogy hova kell menjek, szóval gyorsan felmasíroztam a lépcsőkön, és kopogtattam a félig kitárt barna faajtón.
- Gyere! - hallottam ugyan annak a nőnek a hangját, akivel pár másodperce beszélgettem.
Kinyitottam az ajtót, majd bementem rajta, és körbenéztem. Rendezett lakás volt, kissé lelakott, de attól még a célra tökéletes. 
- Vegyem le a cipőt? - kérdeztem, miközben a lábamhoz hajoltam.
- Nem kell, hagyjad - mondta a nő, majd előjött egy kis helységből.
Valahol már láttam. Biztos. 

Közel léptem hozzá, és kezet nyújtottam neki. Megrázta, de nem mondott semmit, csak visszament oda, ahonnan jött, én pedig követtem.
- Megtudhatom a nevét? - kérdeztem kissé pofátlanul. Zavart, hogy nem mutatkozott be.
- Anne. Anne Payne.
- Örvendek - mondtam, miközben leültem vele szembe. Akkor, jön a kínos csend.
- Miért jött, ha nem a rendőrségtől van? - szegezte nekem a kérdést. Na erre most mit mondjak? Nem akarom neki egyből kinyögni, hogy miért is jöttem.
- Liamet szeretném meglátogatni, de ahogy látom, nincs itthon.
- Már egy ideje nincs - dünnyögte, majd lehajtotta a fejét.
- És nem tud róla semmit? - faggattam. Mindent meg akarok tudni róla!
- Miért érdekli annyira Liam? - mordult fel. Leginkább egy védelmező anya oroszlánra emlékeztetett. - Sose láttam magát. Nem fogok mindent kikotyogni a fiamról!
- A fiáról? - szakadt el nálam a cérni, és felpattantam a székről, az asztalnak támaszkodtam - Mi az, hogy a fiáról? Nem a maga fia! Elragadta egy családtól! Igazán szégyellhetné magát! - vágtam hozzá ingerülten, már minden tisztelet nélkül. Felbaszta az agyam ez a nő.
- Mégis honnan vesz ilyeneket? Takarodjon a házamból! - állt fel ő is, majd az ajtó felé mutatott.
- Addig nem mozdulok egy centit sem, amíg el nem mondja, hogy mi ez az egész! Beszélni akarok Liammel!
- Akkor menjen abba a kicseszett börtönbe! - ordította sírva, miközben tuszkolt az ajtó felé.
Milyen börtön? Mi a fasz?
- Mégis milyen börtönről beszél? - torpantam meg, és a szemébe néztem. A kezembe nyomott egy cetlit, majd kinyomott az ajtón, és rám is csukta. Megnéztem a sárga papírfecnit. Egy cím volt rajta. 
Akkor nyomozzunk!

LIAM PAYNE

Leültettek egy kellemes hangulatú szobába, majd megmondták, hogy várjak, mert mindjárt bejön a látogatóm. Mindent megadtam volna, hogy abban a pillanatban megtudjam, ki is kereshet engem. Elvégre senki nem akar látni. Mindenki azt hiszi, hogy egy gyilkos vagyok. De megértem őket.

Az ajtó újra kinyílt, én pedig egyből felpattantam a székemről izgatottságomban, mire a szoba másik végében lévő gorilla egyből rám vetette magát. A földre taszított, és kezeim hátul összefogta. Izmaim húzódtak, ahogy egyre feljebb, és feljebb helyezte kezeimet.

- Ember, állj már le! - szólaltam meg kicsit erősebb hangnemmel a kelleténél, mikor úgy éreztem már, hogy majd' eltöri a kezem.

- Kuss! - morgott rám, majd kissé jobban a padlóhoz nyomott. Ha nem ezen függene a szabadságom, most tuti, hogy szarrá verném.

Nyugi Liam, nyugi! - suttogta egy belső hang. Nagy levegőket vettem, és próbáltam megszabadulni a felgyülemlő dühtől.

- Liam? - hallottam egy számomra teljesen ismeretlen hangot. De mégis: tele volt kedvességgel, és törődéssel.