KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS + SAJÁT VÉLEMÉNY

Hát, sziasztok Drágáim! Elérkezett ez is, még egy történetet befejeztem. Őszintén szólva, nem így terveztem az egészet. Eléggé el lett cseszve. Rövid részek, nagy kihagyások, szerintem menet közben még a sztori is unalmassá vált... Na de mindegy, ezt hagyjuk is. Legyen ennyi a vélemény nyilvánítás.

Ez a bejegyzés inkább rólatok szól. Ugyanis, ha ti nem vagytok, akkor én se tartanék most itt. Igaz, voltak elbizonytalanodások, de miattatok befejeztem.

Szeretném megköszönni nektek a több mint 8000 oldalmegjelenítést, a 62 kommentet, a 23 feliratkozót, és azt a sok pipát! Remélem, hogy a következő blogomnál ezek a számok kicsit többek lesznek, de azért ennek is nagyon örülök. :)

Valamint, ha szeretitek az írásaim, akkor iratkozzatok fel az új blogra.

THE LESBIAN

EPILOGUE

LIAM JAMES PAYNE

17 évvel később

- Szivem! Leveled jött - szólt Lucy, miközben a síró Annie-t ringatta karjaiban.

- Add ide a picit! Menj, pihenj le - mondtam, és elvettem tőle a síró kisbabát. Rám mosolygott, csókot nyomott a számra, majd bement a hálószobába. Mindent megtennék ezért a mosolyért.

- Mamma - gagyogta a pici Annie karjaim közt, már nyugodtan.

- Majd átjön Anne mama később - válaszoltam neki, és a kulcsaimért indultam, hogy ki tudjam majd nyitni a postaládát. Mikor a parafatáblához értem, amin a kulcscsomók lógtak, ráncolt szemöldökkel nyugtáztam, hogy nincs ott a sajátom.

- Mabel! Gyere ide egy kicsit - kértem nagyobbik lányom, aki kitrappolt szobájából és megállt előttem.

- Igen, Apu? - fonta össze karjait.

- Kérlek, fogd meg egy kicsit a húgod!

Mabel arca fintorba torzult, és hátrált egy lépést. Utáltam, amikor ezt csinálta.

- Filmet nézek. - jelentette ki, és elkezdett behátrálni a szobájába.

- Mabel Lucy Payne! 13 éves vagy, én tartalak el, én fizetem az internetet, amin azt a filmet nézed. Ha megkérlek rá, hogy fogd meg a húgod, akkor megteszed. Értve? - emeltem fel kissé a hangom.

- Értve. - sóhajtott, majd elvette Annie-t a karjaimból - Gyere Húgica, Apu most be van kattanva, jobb ha magára hagyjuk.

Nagyot sóhajtottam, hogy megnyugodjak, majd elkezdtem a kabátjaim zsebében kotorászni. Végül az egyikben megtaláltam kulcsaim, amikkel kimentem az udvarra, hogy kinyithassam a postaládát. Mikor megtaláltam a picike résbe illőt, belenyomtam, és elfordítottam. Néhány számlát rejtő boríték hullott a kezembe, és egy rendőrségi levél, mely az én nevemre szólt. Egyből szorongás töltött el és amilyen gyorsan csak tudtam, besiettem.

Ledobtam a leveleket az étkezőasztalra és elkezdtem fel-alá járkálni. Nem mertem kinyitni. Életem legborzalmasabb egy évét töltöttem el azon a bizonyos helyen, és eszem ágában sincs visszamenni oda, semmilyen okból.
Remegő kézzel késért nyúltam, majd felbontottam vele a levelet. Egy papír hullott ki belőle, rajta nyomtatott írással. Ujjaim közé vettem, leültem egy székre és elkezdtem olvasni.

Mr. Payne!
Szeptember 24-ik napjára be lett idézve a washingtoni bíróságra. Kérem délelőtt 11 órára jelenjen meg.

Állami Büntetőjogi Intézet

Hüvelykujjam végighúztam a pecséten, majd összehajtottam a levelet és visszacsúsztattam a borítékba. Lucy biztos látta. Elvégre ő szólt nekem, hogy levelem jött.

Idegesen túrtam hajamba, majd könyökömmel az asztalra támaszkodtam. Mit vétettem? Kerek tizenhét éve nem kerültem bele semmilyen illegális dologba. Már megint rám kent valaki valamit? De várjunk... Nem is kell semmilyen ok. Új rendszer van. Itt azt öl meg az állam, akit akar és azt csuk le, akit akar. Lehet, hogy útban vagyok a Nagyfőnöknek? De miért lennék? Nem csináltam semmit.

***

- A hetekben James Claytont holtan találták egy sikátorban. Az a gyanúnk, hogy ebben benne van Mr. Payne keze, ugyanis puszta kézzel lett megölve. Valamint mellette még a holttest mellett ott volt Mr. Payne nyaklánca is, amin a nyomozók csakis az Ő DNS-ét találták. Meg tudja ezt cáfolni? - fordult felém az öreg bíró.

- Nem én voltam - csúszott ki a számon, mire ügyvédem elkezdett a dühtől fortyogni.

- Valamivel alá tudja támasztani ezt az állítását?

Pörgött az agyam, alibiket kerestem. Mikor történhetett egyáltalán? A héten? A múlt héten? A múlt hónapban?

- Védencemnek biztos alibije van. Hetek óta minden idejét a munkahelyén és a családjával tölti - szólalt fel ügyvédem felszegett állal.

- Mit csinált szeptember első hetében? - szegezte nekem a kérdést a bíró, mire torkom kiszáradt. Leblokkoltam, teljesen. Mit csináltam akkor? Mikor volt az egyáltalán?

- Akkor vettem ki a szabadnapjaim - mondtam, mikor beugrott. Miért mondtam? Ez így nem lesz jó.

- Egész héten a családjával volt?

- N-nem... Nem egészen - vallottam be. Párszor elmentem boltba. Kimentem kicsit sétálni.

Nem fogok ebből jól kijönni.

- Nincs biztos alibije, azaz elég valószínű, hogy Ön volt a tettes. Az üggyel nem vagyok hajlandó tovább foglalkozni - jelentette ki a bíró. Utáltam ezt a rendszert. Ha a felső tábla úgy gondolta, hogy valami úgy van, ahogy ők azt elképzelték, akkor nem foglalkozott vele tovább, lezártnak tekintette az ügyet. - Büntetése halál.

***

- Vigyázz rájuk - öleltem meg Lucyt, aki fuldoklott a zokogástól - Hallod? Légy erős! Nem láthatják, hogy az anyjuk össze van törve - simogattam meg puha pofiját. Pár napja még miattam ékeskedett boldog mosoly az arcán, most pedig a zokogástól torzul el. Miért nem hazudtam? Miért nem mondtam mást, miatta? Miattuk.

Megremegtem, amikor eszembe jutott, ahogy Mabel a pólómat szorította. Fejét a mellkasomhoz fúrta és úgy zokogott. Elveszti az apját. Úgy veszti el, hogy ismerte és talán még szerette is. A szívem szakad meg, amikor elgyötört arcára gondoltam vissza.

- Nem lehet csinálni valamit? - szipogta életem szerelme, miközben felnézett rám.

- Nem nagyon - ráztam meg fejem. - Az lenne a legjobb, ha hazamennél. Nem kell látnod. - simogattam meg, miközben könnyeimmel küszködtem. Nem azért, mert féltem. Hanem azért, mert nem akartam itt hagyni őket. Miattam fognak szenvedni.

- Payne! - szólt ki a teremből egy férfi, mire megremegtem. Ez a végszó.

- Menj haza! Szükségük van rád. Anne-nek is.

- Itt maradok - jelentette ki. - Tudod... Míg a halál el nem választ. - mondta, majd elengedett és megcsókolt. - Szeretlek.

- Én is szeretlek. Örökké. - mondtam, majd csókot nyomtam homlokára és bementem a terembe.

Három fala téglából volt, a negyedik üveg, amin át lehetett látni. Lucy könnyáztatta arccal állt az üveg előtt, remegő kezeit az átlátszó anyagra tette. Engem leültettek egy székre, kezeim hátrakötözték, majd aki mind ezt elvégezte velem szembe állt, és felvett egy puskát. Még egy pillantást vetettem Szerelmemre, majd szorosan lehunytam szemeim és vártam a halált.

CHAPTER TWENTY ~ The last

LIAM JAMES PAYNE

Az órák vánszorogtak, akár csak a napok. Nem láttam különbséget kedd, szerda, csütörtök között. Mind csak egy unalmas nap volt, amikor nem csináltunk semmit. Mindent ugyan úgy csináltam. Felkeltem, ettem, ültem, ettem, megint ültem, megint ettem, majd aludtam - és ez mindig kezdődött elölről.

De valamelyik nap minden másképp kezdődött. Kirugdostak az ágyból, elzavartak zuhanyozni, majd tiszta ruhát adtak rám. Furcsának találtam ezt a nagy felhajtást, de szó nélkül tettem, amit kértek.

Miután ezekkel megvoltam, elküldtek, hogy lézengjek az udvaron. Nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni. Mit is csinálhattam volna? Legalább adtak volna a kezembe egy fűnyírót, vagy valami.

De nem. Én ott ültem, totál egyedül, várva, hogy a többiek befejezzék a napi takarítást. Nem tudom, hogy mennyire lehetett összekoszolni az egész helységet egy nap alatt, de ha délig nem csinálták, akkor semeddig. Ebédnél persze mindenki megszólta, hogy felszívódtam, kibújtam a munka alól, meg, hogy mennyire ki vagyok csípve. Úgy éreztem magam, mint egy pláza cica pudlija, aki mindent megkap, és neki elég csak fetrengni kicsit, máris kapja a húst jutalomképp. Legszívesebben elsüllyedtem volna.
- Tényleg nem tudod, hogy mi lesz? - érdeklődött John gyanakvón.
Megráztam fejem, majd tovább böködtem a száraz, égett húst.
- Fura. - morogta, majd felállt - Vigyázz magadra, Lee - csapott a vállamra, majd tálcájával elindult a pult felé. Összeráncolt szemöldökkel néztem utána, majd visszafordultam ebédemhez.
Minden olyan furcsa volt. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy kívül álló. Ez rosszabb volt, mint a legelső napom, még akkor se voltak ilyen barátságtalanok az emberek.
- Csá, Liam - köszönt Tyler, miközben elment mellettem. Utána néztem, meg akartam szólítani, de meg sem állt, egyből ki is ment az ajtón.
Befejeztem ebédem, tálcámat letettem a mosatlanokhoz, majd elindultam kifele.
- Payne! - szólított meg valaki, mire odakaptam a fejem. Az új őr közeledett felém, kezében bilinccsel.
- Mi van? Mit csináltam? - kérdeztem kissé dühösen, és vártam, hogy odaérjen. Megállt előttem, majd a bilincset egyből csuklómra verte.
- Tárgyalás lesz.
- Milyen tárgyalás? - ráncoltam szemöldököm, és közben mentem arra, amerre irányított.
- Ha mázlid van, szabadulsz.

***

- Üljenek le - adta ki az utasítást a bíró, majd elkezdte átnézni a papírjait. Feljebb lökte szemüvegét, majd visszanézett ránk.

Idegesen doboltam lábammal és körbenéztem a teremben. Mögöttem, a "nézői" részen ott ült Anne, Sam, Juliet és Adam. Tőlem bal oldalra, a másik külön álló asztalnál James és egy puccos ügyvéd. Nekem valami hivatásost rendeltek ki, aki a börtönnek dolgozik, szóval nincs túl nagy esély, hogy ezt az ügyet megnyerjük. De még mindig nem tiszta a szitu. Mit keres itt James? Meg a többiek? Mi lesz itt?

- James Clayton ... Ön nem rég vallomást tett a rendőrségen, miszerint maga ölte meg Mr. Hill-t, így igaz? - tette fel a kérdést a bírónő.
- Igen, így - bólintott James.
Szemem kétszer akkorára nőtt, úgy éreztem, majd' kiesik. Mégis mi a picsa folyik itt?
- Van valakinek efelől bármi kivetnivalója? - tekintett körbe.
Tekintetem egyből Meganra siklott, aki a terem legeldugottabb sarkában ült. Merev tekintettel bámulta James hátát, amitől még engem is kirázott a hideg. Hogy tud ennyire... Hideg maradni? Hagyja, hogy a pasija üljön éveket a börtönben, mikor neki kéne.
Mindenki hallgatott.
- Rendben. Akkor ezt az ügyet lezártnak tekintem. Liam James Payne-t ezennel felmentem minden vád alól, büntetését ejtjük. James Clayton, önt pedig tizenöt év börtönbüntetésre ítélem el - mondta, majd csapott egyet a kalapácsával az asztalra. - További szép napot - állt fel, majd kiment a hátsó ajtón.
A döbbenettől lelassultam. Majdnem egy év után kikerülök innen. Egy borzalmas, és fájdalmas év után.
Még fel sem álltam rendesen, mikor Anne a nyakamba ugrott. Könnyei ismét pólómat mosták, én pedig elkezdtem simogatni a hátát.
- Hazajössz - ismételgette suttogva.
Még mindig nem értettem semmit. Tudni akartam, hogy mi történt odakint, azt, hogy mi bírta rá James-t arra, hogy ezt tegye és, hogy kinek köszönhetően szabadulok ki. Minden zavaros volt. Még a tárgyalás se volt rendes. Túl gyors volt az egész.
- Beszédem lesz veled - mondta Samuels, mikor Anne után ő is megölelt.

***

- Te voltál, ugye? - kérdeztem Sam-től, miután cigim végéről lepöcköltem a hamut a földre.

- Mire célzol?

Jobb kezem farmerem zsebébe csúsztattam. Még mindig furcsa volt a saját ruháimat hordani. Nem narancssárga... Nem viszketek tőle... Nem kemény, büdös és koszos...

- A tárgyalásra - mondtam és szívtam még egyet a cigarettámból.

- Igen - jelentette ki lazán.

- Hogy csináltad?

- Nem kellett túl sokat érvelni. - mondta magabiztosan - Csak egy kis rávezetés kellett, és elkezdett dolgozni a bűntudata. Vagy a félelme. Ki tudja - vont vállat.

- Mit mondtál neki?

- Csak azt, hogy jobban teszi, ha feladja magát. Elmondtam neki, hogy dühös vagy és addig nem fogsz lenyugodni, amíg ő nem holt. Azzal, hogy letölti azt a büntetést, amit megérdemel, talán elfelejteti veled, hogy mit is tett.

- De nem ő tette. - ráztam meg fejem - Az a szuka volt.

- Nyugi. Ő sincs jobb helyzetben.

Szám apró mosolyra húzódott, miközben bátyámat figyeltem. Borzalmas volt ez az egy év, de mégis csak történt valami jó alatta. Kaptam egy testvért, egy testvért, aki törődik velem. Ha ő nincs, még kilencszer ennyit kellett volna ott ülnöm, abban a poros cellában.

- Kösz, tesó.

- Igazán nincs mit.

CHAPTER NINETEEN

Heeeeey!
Szóval az úgy történt, hogy ... Na, akkor az elején. Borzalmasan, de tényleg nagyon nagyon sajnálom, hogy eddig kellett várnotok a részre. Már nem is tudom, hogy van e bárki is, aki olvassa. 1 hónap, Jesszus! Szóval ....BOCSI! A másik: A blog a végéhez közeledik. Konkréten ezen a bejegyzésen kívül még egy rész lesz+epilógus. Úgy terveztem, hogy nagy csattanó lesz, de ennél többet nem árulok el. :)
Jó olvasást!

Elcsesztem.

Elcsesztem, és nem tudom hogyan jóvá tenni. Jenksnek nincs munkája. Én kaptam még öt évet. És mind ezt miért? Mert az az arrogáns seggfej provokált. Nem, még szép, hogy nem azért. Ezzel én is csak hazudok magamnak. Azért van az egész, mert egy forrófejű pöcs vagyok, és nem tudom kordában tartani magam. Miért nem mentem ki abban a kibaszott másodpercben, amikor megláttam?

***

- Mit csináltál, Liam? - zokogott Anne, miközben az asztalba kapaszkodott, remélve, hogy az nem fog eltűnni, és nem veszik el teljesen.

- Nem tudom. - ráztam a fejem. Fürödtem a szégyenben. A szégyenben, és a mocsokban. A mocsokban, ami James vérét jelentette. Lemostam magamról, de attól még ott volt. - Haragszol rám?

- Persze, hogy haragszom! - csattant fel, majd csak könny áztatta szemeivel meredt rám. - Annyira hiányzol. - kezdett újra zokogásba. Előre görnyedt, arcát eltemette apró kezeibe, és hagyta, hogy a háta beleremegjen az egészbe. Nem tudtam nézni, hogy szenved. Felálltam helyemről, odamentem hozzá, felrántottam, majd szorosan a karjaim közé húztam, egy nagy ölelésre. Kezei még mindig arcát takarták, így nyomta a mellkasom, de nem érdekelt. Fejem vállára tettem, és nyakához fúrtam.

- Sajnálom.

Elvette karjait mellkasomtól, és átölelte derekam, úgy sírt tovább.

- Gyere haza!

Ez a két szó egyből felszínre hozott egy fájdalmas, és gyötrelmes emléket. Ő ezt nem tudhatta, de nekem erről mindig egy régebbi dolog jutott eszembe, ami beleégett az elmémbe.

- Baj van? - nézett fel rám.

Vonallá préseltem számat. Nem akartam, hogy lássa rajtam: baj van. Pedig volt.

- Liam. Mondd el!

- Emlékszel, mikor mondtad ezt utoljára? - pillantottam le rá. Megrázta a fejét. - Jobb is.

Nem piszkált tovább ezzel, nem akart felzaklatni. És ezért hálás vagyok neki.

***

A kölcsön kapott bicskával egy fa gallyat faragtam, miközben a távolba meredtem, és rab társaim figyeltem. Letöröltem homlokomról az izzadtság cseppeket, és mivel rosszul fogtam a pengét, az kissé beleállt a kezembe. Felszisszentem a fájdalomtól, majd megpróbáltam kirázni belőle a sós cseppeket, amik a tenyeremből csorogtak rá. A vérem megszínezte ujjaim, és lecsepegett a földre. Nehezen feltápászkodtam, a bezárt bicskát visszalöktem Johnnak, majd elindultam az elsősegély állomás felé.

A mosolygós nővér ellátta friss vágásomat, majd további szép napot kívánt, miközben én kibattyogtam a rikítóan fehér helységből. Furcsa volt ez a kedves bánásmód, de tetszett.
Lehet, hogy mostantól hetente csinálok valamit, csak hogy idejöhessek.
Mikor kimentem az udvarra, egy türelmetlen, toporzékoló, látszólag új őrt láttam, ki a helyemen állt. Mikor meglátott, szeme felragyogott, és megindult felé.
- Payne? - kérdezte. Hah, zöldfülű.
- Payne. - biccentettem.
- Látogatói érkeztek. - mondta és bilincset rakott rám, majd elindult velem a folyosón.
Már megint? Mi van, rájött mindenkire, hogy Liam létezik, és le kell baszni mindenért?
Mikor beléptem a látogató terembe, szerény kis "családommal" találtam szembe magam. Samuels hozzám sietett, és kezelt velem, majd mellém állt. Fagyos tekintettel néztem végig, azokon, akik megcsináltak, majd bedugtak egy szegény árvaházba.
- Liam - indult meg felém Juliett, mire én automatikusan hátraléptem. Szülőanyám arckifejezése még szomorkásabb lett, de nem hatott meg. Már rég nem volt ott velem az a Liam, aki mindenkit megszánt, az "aranyszíve" miatt.
- Juliett, Adam - biccentettem nekik - Miért jöttetek?
- Hallottuk, hogy tovább tartanak bent - felelte a kopaszodó férfi, és leült. Annyira hasonlítottunk rá Sammel ... Letagadni se tudnám, pedig szeretném.
- És? - feleltem a megszokott közönnyel.
- És?! - csattant fel Juliett - Liam, még öt évig itt leszel! Öt évig! - visította.
- Anya, nyugi - csitította Sam - Erről nem ő tehet.
- Dehogynem! Ő tehet az egészről! Minek akarta megölni azt a szerencsétlent?
Kezdett fortyogni bennem a düh. Tudtam, hogy ki fog törni belőlem, és nem bírom majd visszafogni magam. De megláttam Juliett szemét. Félt. Félelemmel voltak teli azok a meleg, barna íriszek, és nekem majd összeszorult a szívem. Tőlem félt. Mindenki rettegni fog tőlem, akit ismerek, mert már tényleg gyilkos vagyok. Nem öltem még, de megtettem volna.
Az ajtó felé iramodtam, és félrelöktem a zöldfülű rabőrt. A gyomrom kavargott, elmém zavarodott volt. Undorodtam magamtól, azoktól, amiket gondoltam, attól, amit tettem. Egy gyilkos vagyok.