CHAPTER SIXTEEN

Nos hát, sziasztok! Kivételesen késés nélkül hoztam a részt, mivel mostanság átmentem éjjeli bagolyba, és van időm írogatni (esküszöm tegnap 3 órát aludtam, és mégis tökéletesen vagyok).

Akkor beszéljünk kicsit a részről is! Szerintem ez egy elég érzelem dús pontja a történetnek, mert még én is megkönnyeztem egy részletet, miközben írtam, pedig nem vagyok egy sírós fajta. (Szemen szedett hazugság, na de nem menjünk bele a részletekbe)  Nem tudom, lehet, hogy csak engem hatott meg, de ha más is észlelte azt a bizonyos pontot, akkor jelezze már, csak, hogy tudjam, nem csak én vagyok ilyen érzelmes :)

Szerintem ennyi szövegelés elég is.

Jó olvasást!

Csók,

Tina xx

LIAM PAYNE

Saját készítésű

- Na ide figyelj, Lee, ha nem jössz ki abból az elbaszott cellából, akkor én foglak kirángatni! - jelentette ki erélyesen barátom, miközben rántott egyet poros ingét. Sóhajtottam, majd fejem visszahajtottam karjaimra.

- Ty, szerintem ezt te sem gondoltad komolyan - veregette meg vállát John, majd leült mellém a földre - Most komolyan, mi a faszért vagy ilyen? - csapkodta meg a karom.

- Hagyjatok - morogtam karjaim közé. Napokig ugyanabban a pozícióban voltam, térdeim felhúztam, kezeim rájuk hajtottam, és erre az egészre jött a fejem. Részben már ezért se mertem felállni, mert félő volt, hogy annyira elzsibbadtam már, hogy a lábamon se bírok megállni. De én is el kell ismerjem: akkor nem volt velem minden  rendben.

- Liam, baszd meg, gyere már ki! Olyan vagy már mint egy zombi! Komolyan amiatt a szaros levél miatt vagy kiakadva? Napok óta csak azt hajtogatod, hogy hagyjunk, de ha nem hagyunk, akkor itt pusztulsz ebben a fos cellában - hadarta fekete barátom.

- Tylernek igaza van. Gyere már ki! - unszolt cellatársam is.

Nem akartam emberek közé menni. Magányra volt szükségem. Meg kellett emésszem a dolgokat, amik a levél elküldése után bekövetkeztek. Rémálmok gyötörtek, éjről, éjre, emiatt nem bírtam kialudni magam, és nappal is rémképek zaklattak. Olyan volt az egész, mint egy szörnyű, depresszív thriller.

Barátaim magamban hagytak cellámban, én pedig kiélveztem a csendet, és ismét gondolataim mélyére túrtam.

- Gyere ide, Kincsem! - mosolygott kedvesen, de én csak összefontam karjaim, és makacsan megráztam fejem - Na, gyere a mamihoz! - unszolt Anne - Megmondtam, csak az kap fagyit, aki jól viselkedik - fenyegetett mosolyogva, és itt persze egyből megengedtem. Egy öt éves gyereket mivel lehet jobban befolyásolni, mint az étellel?

Odatotyogtam hozzá, majd ölébe másztam, és figyeltem az piros peremű óra kattogását.

- Szeretlek, Mami - néztem fel rá, miközben karjaimat nyaka köré fontam, és mellkasához bújtam.

- Én is téged, Kicsikém!

Emlékeim könnyeket csaltak szememben, amiket rögtön le is töröltem. Így is elég gyenge vagyok, ennél lejjebb nem szabadna süllyednem. Most szedd össze magad, Payne!

Feltápászkodtam a koszos padlóról, majd elhúztam cellám rácsait, és gyenge, ernyedt lábaimmal megindultam az udvar felé. Akkor is erős vagyok!

***

Minden kezdett olyan lenni, mint az elején. Nem gondoltam semmire, és senkire, aki a börtönön kívül található, és így már nem is voltam olyan ideges, és feszült, mint előtte. Így volt a legjobb. Ők elfelejtettek engem, én pedig megpróbálom elfelejteni őket.

Tovább bökdöstem a húsnak nevezett izét tálcámon, és vártam, hogy mikor mászik fel a villámon, hogy megpróbáljon megfojtani. Ez az ottani kajákhoz képest elég reális gondolat volt.

- Liam! Délután szkander verseny lesz, jössz? - nézett rám Tyler.

- Minek mennék? - ráncoltam a szemöldököm.

- Hogy kipróbáld magad? - kérdezett vissza, némi gúnnyal a hangjával.

Ne bassz fel!

- Tyler, nem vagyok jó szkanderban - ráztam meg a fejem.

- Azokkal az izmokkal? - vigyorodott el.

- Ha nem tudnám, azt hinném, hogy buzi vagy - álltam fel az asztaltól tálcámmal együtt, és elindultam a púlt felé, hogy letegyem azt.

- Még nem tudhatod, Aranyom - kiabált utánam, nyávogós hanggal, mire én csak szemem forgattam, és megindultam az udvar felé. Ledobtam magam a fal tövébe, és úgy meredtem magam elé. A meleg nyári napsugarak pirították a bőröm, a nap pedig teljesen megvakított. Sehogy sem tudtam megszokni a mexikói időjárást a hűvös, washingtoni levegő után.

- Gyerünk! Felkészítelek a partira - csapott egyet a vállamra John, majd felrántott a földről.

- Milyen parti? - meredtem rá értetlenül.

- Tudod, az a parti, amiről Tyal beszéltetek. A szkanderbuziskodás.

- Nem fogok szkanderozni - ráztam meg a fejem.

- De igen is fogsz! Na pattanj fel arra a csőre, és húzd fel magad párszor - parancsolta, és lökdösött egy vasrúd felé.

Nagyot sóhajtottam, lekaptam koszos pólóm, majd a csőért ugrottam, és számolni kezdtem, hogy hányszor birkóztam már fel magam a tetejére.

- Százig meg se állj - parancsolt rám ideiglenes edzőm, miközben leült a kiszáradt fűbe.

Szemem előtt bevillant egy emlékkép, amint a réi edzőm csinálja velem ugyanezt. Életem legelső meccsére készített fel, amin csúnyán el is törték az orrom, de megnyertem. Megnyertem, mikor még csak akkor játszottam először. Egy tizennégy éves kis taknyos voltam, mégis győztem!

- Száz - nyögtem, majd leengedtem magam a csőről, és eldőltem mint egy darab fa. Reméltem, hogy a fű valamennyire puha lesz, és felfogja huppanásom, de nem így lett.

- Payne, látogatód jött - sétált hozzánk egy őr.

Az ütő megállt bennem. Nagyot nyeltem, pólómért nyúltam, majd magamra kaptam, és követtem a börtönkatonát. Lélegzetem egyenletlen volt, és szívem szaporán, egyenletlenül vert.

El akarom felejteni őket ...

CHAPTER FIFTEEN

Aloha!

Na mizu, cukorborsók? Tudom, hogy a rész késett egy napott, ne haragudjatok érte, csak más elfoglaltságom volt. És ha már erről beszélünk! Úgy gondolom, fontos tudnotok, hogy egy új blogba kezdtem. A kép alatt ott van a linkje.

http://i-cant-do-this-ziam.blogspot.hu/

A másik pedig az, hogy kérni szeretnék mindenkit, hogy kommenteljen, ha elolvasta a részt, mert nem túl jó érzés az, hogy van 18 olvasóm, és abból 2 ír megjegyzést. Kicsit rosszul tud esni.

Nem is szaporítom a szót, hagylak titeket belevetni magatokat a betűk tengerébe! :)

Jó olvasást!

Tina xx

LIAM PAYNE

Egy nyomorult hét telt el a levelem elküldése óta. Egy egész hét. És nem kaptam választ semmilyen formában sem. Volt hogy elgondolkodtam azon, hogy Ty tényleg elintézte-e azt, hogy Anne megkapja üzenetem, vagy csak fogta a papírt, összegyűrte, és bevágta az ágya alá, hogy had egyék az egerek. De Ő nem csinálna ilyet. Ő a barátom.

Az is eszembe ötlött, hogy talán csak egyszerűen elkeveredett az egész, a rémes postahálózat miatt. Elvégre több államon át kell juttassák az üzenetemet.

Nagyot sóhajtottam, majd kemény párnámat a falnak dobtam. Idegesített, hogy nem kaptam választ. Semmire nem kaptam választ, pedig millió kérdés kavargott bennem.

- Új jövevény érkezett - lépett be a sötét cellába John - Dugd már ki az orrod, napok óta csak ebben a baszott sufniban ülsz.

Szám egy szomorkás mosolyra húzódott megszólalása miatt. Sufni ... De jó is lenne, ha ez az egész hely csak egy sufni lenne.

- Gyere, köszönj a tagnak! - unszolt John, miközben meggyújtott egy szál cigit az apró ablak mellett.

- Semmi kedvem hozzá, bocs - mormogtam.

- Komolyan, Liam, olyan vagy, mint egy hisztis picsa, akit most dobott ki a pasija.
Felhorkantottam a kijelentésére, majd felpattantam a padlóról, és mély levegőt vettem.
- Na hol az a buzi? - érdeklődtem, hogy köszöntsem új börtöntársamat.
- Ne használd rá ezt a kifejezést, nem szereti, ha emiatt ítélik meg - válaszolta John lezseren, majd kipöccintette a rácson az elszívott cigarettáját.
- Szóval akkor meleg? - ráncoltam szemöldököm, cellatársam pedig bólintásával megerősítette feltételezésem.
Ó.

***

- Na és miért sitteltek le? - tette fel Ty legújabb kérdését.

- Füvet csempésztem - mondta legújabb börtöntársunk, Jason, miközben böködte a gusztustalan börtön kosztot. Nem lehet megszokni, akármilyen rég óta is vagy itt, az biztos.

- Honnan, hova? - faggatta tovább barátom, mint egy óvodás, a dadust, hogy meséljen neki tovább. Rosszabb, mint egy pletykás öregasszony.

- Amerikából, Kanadába.

- És milyen mennyiségben?

- Pár kiló - vont vállat hanyagul, majd bekapta a villáján lévő falatot. Elkezdett rajta csámcsogni, de két másodperc múlva vissza is köpte a tányérba - Ennél szarabbat még nem ettem! - törölte meg száját fintorogva.
- Tudjuk - villantott egy vigyort Ty, majd a kezébe nyomott egy szikkadt zsemlét - Liam, mi van veled? - lökött oldalba barátom - Lankadsz, mint egy nyugdíjas bácsi farka!
Elnevettem magam hasonlatán, majd felálltam a műanyag székről.
- Azt hiszem, én visszamegyek a cellámba - jelentettem ki, majd megindultam az én kis sötét zugom felé.
- Liam, gyere már vissza! - hallottam John hangját, de nem reagáltam rá, csak felcaplattam az emeleten lévő lyukba.
Gondolataim ismét magukkal ragadtak, és nem hagytak nyugodni. Nem tudtam elképzelni, hogy miért nem kaptam választ Anne-től. Idegesített, hogy semmibe vett. Zavart a tény, hogy Samuel se látogat meg, és nyugtalanított, hogy nem tudtam meg tőle semmi többet, azon kívül, hogy a rokonom. A kiváncsiság eluralkodott rajtam, és szó szerint az őrületbe kergetett. Nekem tudnom kell mindent.

ANNE MARIE PAYNE

Pont leveleimet bontogattam fel, mikor a sok számla, és felszólítás között megpillantottam egy levelet. Nem volt rajta címző, csakis kizárólag az én címem szerepelt rajta. Elgondolkodtam, hogy felnyissam-e, majd "most, vagy soha" alapon felnyitottam a kiskésemmel. Egy megviselt papírfecni pottyant ki belőle, rajta ismerős kézírással. Tudtam, ezt Ő küldte nekem, az én kicsikém. Kalimpáló szívvel olvastam azt a néhány sort, amit sietősen odafirkantott, majd megpróbáltam értelmezni a levelet. Látni akar. Látni akar, azután, hogy egy hónapig meg se látogattam.

Leejtettem a levelet az asztalra, a hajamba túrtam, majd elindultam hálószobám felé, hogy átgondoljam a dolgokat. Vagyok olyan erős, hogy be menjek hozzá, és a szemébe nézzek? Nem hiszem.

CHAPTER FOURTEEN

Sziasztok, édeskék! :) Na hogy, s mint? :D

Nem nagyon van hozzáfűzni valóm a részekhez, csak az, hogy mostantól mindig szerdán fogok részeket posztolni.

És képzeljétek .... MEG VAN A NÉGYES LATINBÓL!!!

Jó olvasást!

Tina xx 

LIAM PAYNE

- Mi van, Töki? Úgy festesz, mint aki szellemet látott - zökkentett ki gondolkodásomból egy hang.

Vajon mikor ért vissza John?

- Merre jártál? - kérdeztem tőle, de nem néztem rá. Túlságosan elragadtak a gondolataim, még mindig a múltban voltam.

Láttam magam előtt azt a kék szempárt. Tudtam, hogy ismerem valahonnan. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ki is lehet. Talán egy gyerek az árvaházból? Vagy netán, egy rokonom? Nem, biztos, hogy nem árvaházas, az ottani gyerekek mlg azt se tudták, hogy létezem.

De akkor mégis ki lehet Ő?

- Volt némi elintéznivalóm - vont vállat, majd felpattant alvószegletébe - Meglátogatott anyuci? - szólalt meg pár másodperc múlva. Szinte láttam magam előtt, ahogy gúnyosan vigyorog.

- Nem - feleltem tömören, majd lekaptam a már szürkére koszolt, eredetileg fehér pólóm, eldobtam az ágy másik végére, és a fal felé fordultam, miközben a vékonyka, takaróként szolgáló használt ruhákból összevarrt anyagot magamra húztam. Pihenni akartam, és elfelejteni ezt a napot. Az egészet, úgy ahogy van.

***

- Ébresztő, szarháziak! - ordibálta az őr, miközben gumibotját a rácsnak veregette. Mindig is utáltam kimászni az ágyból, és belekezdeni a napba, de az a fajta ébresztő, amit ott kaptam, mindenen túltett.

 A rabok, mint baromfik, úgy vándoroltak az étkező felé, hogy megkapják kevéske kis reggelijüket, és a kis gyógyszeradagjaikat Tytól. Az a srác kezdi egyre nagyobban csinálni, és a végén még akár rossz is kisülhet belőle.

- Hé, Tyler - szólaltam meg reggelim közben, mire barátom rám kapta a fejét - Kérhetek tőled valamit?

- Persze, haver! Na mondjad, mi van? Neked is egy kis fejfájás csillapító kéne? - kacsintott.

- Nem, nem kábszerre van szükségem. Ez annál sokkal egyszerűbb.

- Na lökjed! - könyökölt az asztalra, és figyelte minden egyes mozdulatom.

- Tudod jól, én nem vagyok otthon az ilyenekben - sóhajtottam - Légy szíves, szerezz nekem egy papírt, és egy tollat. Majd intézd el, hogy megkapja az a levelet, akinek küldeni szeretném.

- Ú, haver, ez nem fog menni - húzta el a száját, mire én kicsit érdekesen néztem rá. Több kiló kokaint tud becsempésztetni ide, anélkül, hogy az őrök kiszúrják, de egy levélnél már bajban van? Úgy van Tyler, úgy kell azt - Nyugi, csak szívatlak - nevetett - Akkor egy papír, és egy toll. Kinek lesz a levél?
Nem válaszoltam neki. Még én se tudtam, hogy kinek fogom írni, csak azt, hogy fel kell vennem a kapcsolatot a külvilággal.

***

Kedves Anne!
Nagyon sokat gondolkodtam, hogy írjak-e neked, merjelek-e felzaklatni. Lehet, hogy nem a legjobb ötletem volt ez a levél, de nem nagyon érdekel.. Csak el akarom mondani, hogy hiányzol, és örülnék, ha meglátogatnál. Kezdek megbolondulni ettől a börtöntől. És Sophie is hiányzik. Örülnék, ha elintéznéd, hogy ő is bejöhessen. Vagy .... Már nem is akartok látni? Kitagadtok? Megértem, csak akkor kérlek szólj, hogy tudjam: abban a városban nincs több keresni valóm.
Várlak majd!

Még egyszer végig olvastam rövidke levelem, és nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy még mindig ugyan olyan érzelemmentesnek találom, mint a legutóbbi átolvasásánál. Valami hiányzik belőle. Sose beszéltem ilyen ridegen Annel. Mint ha nem is én írtam volna.
Tollam végét rágcsálva törtem a fejem, majd a végére firkantottam:

Szeretettel, Liam

xx

CHAPTER THIRTEEN

Sziasztok cukorborsók! Na, kinek hogy telt a hétvége? :)

Gondolom most valami olyan járhat a fejetekben, hogy "Na végre, méltóztatott írni". Csak mert én is ugyan erre gondolok :D A nagy helyzet az, hogy mostantól talán gyakrabban, és rendszeresebben jönnek majd a részek, szóval ... Szavazzatok majd, hogy melyik nap legyen rész!

A rész remélem, hogy jóra sikeredett :)

Jó olvasást!

Tina xx

LIAM PAYNE

- Engedje már el az Isten szerelmére! - szólalt meg ugyan az a hang, mire a börtönőr elengedett, én pedig felállhattam. Küldtem az egyenruhás felé egy szúrós pillantást, majd megszemléltem a számomra idegen férfit.

Jó vágású volt, látszott rajta, hogy jó családból származik. Haját ugyan úgy hordta mint én, állát némi borosta fedte. Semmi ismerős vonást nem találtam.

Majd kisit még jobban szemügyre vettem, és eszembe jutott valami. A szemei. Ismerős volt nekem valahonnan az a kék szempár.

- Üljön le! - mordult rám az őr, majd egy székre lökött. Utáltam azt a bánásmódot. Úgy néztek ránk, mint a rühes kutyákra.

A látogatóm velem szembe ült, majd felém nyújtotta a kezét.

- Samuel vagyok - mutatkozott be.

- Ki a tököm vagy? - morogtam rá eléggé udvariatlanul.

- Gondolom nem emlékszel rám, én ...

- Nem kell a sok rizsa, csak mondd, hogy ki vagy, és, hogy mit akarsz tőlem - néztem rá szúrós tekintettel.

Amikor szóltak, hogy látogatóm van, titkon elkezdtem reménykedni, hogy Anne az, vagy Sophie, vagy akárki más, aki fontos volt nekem. De nem. Egy tenyérbemászó, ismeretlen seggdugasz tolja ide a képét. Azt se tudom ki ő!

- Végigmondhatom? Kösz - vágta hozzám bunkó hangnemben - Ugyan olyan kis seggfej vagy, mint régen.

Mint régen? Azaz ... Régen ismertük egymást? - villant be egyből. Valami hülye gyerek lehet az árvaházból?

- Gondolom azt se tudod, hogy mi a rendes neved, igaz?

- Liam James Payne - vágtam rá egyből. Mi az, hogy megkérdőjelezi azt, hogy ki vagyok? Így szerepel mindenhol a nevem, mondjuk ezt azután kaptm, hogy Anne örökbefogadott. Azt se tudom, hogy tényleg gy hívnak-e. De azért fő a magabiztosság.

- Tévedsz - válaszolt, egy ördögi vigyorral a képén - Liam George Higgins néven születtél. Higgins vagy, akár csak én.

Szemöldökeim összeráncoltam, és értetlenül meredtem a szemben ülő látogatóra.

Mi? Hogy? Miért?

- Szóval azt mondod, hogy a testvérem vagy?

- Igen. A testvéred vagyok - bólintott vigyorogva - Emlékszel már kicsi Liam?

- Szóval a testvérem vagy, és húsz évig ba ... - kezdtem bele kitörésembe, de sajnos félbeszakítottak.

- Lejárt a látogatási idő - nyögte be a sarokban álló őr, mire Sam felállt.

- Majd még meglátogatlak, és beszélünk - mondta, és el is tűnt a nyomasztó hangulatú szobából.
- Gyerünk, Payne! Ja, bocs ... Higgins - vigyorgott rám a börtönőr. Legszívesebben letöröltem volna a képéről azt a ronda arckifejezést. Nem kéne mutogassa azt az öt darab fogát, ami ráadásul már el is van rohadva. 
A gardedámom visszakísért cellámba, ahol elkeseredettségemre nem volt senki. Kicsit elgondolkodtam, hogy hol lehet John, de egyáltalán nem oda álltak a gondolataim, sokkal inkább foglalkoztattak az előbb történtek.
Ki lehetett az a pasas? A testvérem? Talán az unokatestvérem? Vagy a nagybátyám?
Nem hagyott nyugodni a kérdés. Ott motoszkált a fejemben, mint egy kukac, az almában, és nem engedett pihenni. 

CHAPTER TWELVE

Helló-belló! Ne haragudjatok, hogy eddig nem hoztam részt, csak egyszerűen nem volt időm írni. De ígérem, pótlom. Méghozzá minél hamarabb, mert mindjárt félévzárás, és akkor lazíthatok. Szóval ... készülni! :D

A másik. Szerintem a versenyt lezárom, mert az utolsó képet meg se találták. Szóval, mindenki írja, hogy hány pontja van!

Ennyit szerettem volna.

Jó olvasást!

Tina xx

SAMUAL HIGGINS

Minden rendben lesz, ne aggódj! - csengettek fülemben Caren nyugtató szavai. Nagyot sóhajtottam, majd a csengőre tapasztottam az ujjam, és vártam, hogy kinyissák nekem az ajtót.
- Ki az? - hallottam egy megviselt hangot a kaputelefon másik végéről.
- Samual Higgins vagyok. Beszélni szeretnék önnel - mondtam az előre begyakorolt szövegem.
Mi lesz, ha nem enged be? Mi van, ha elküld majd az anyámba? Akkor cseszhetem.
- A rendőrségtől jött?
- Nem. Liam egyik ismerőse vagyok.
- Liamé? - szólalt meg pár perc hallgatás után. Még sose hallottam ennyire fájdalommal, és szenvedéssel teli hangot. Itt valami nincs rendben.
- Igen, az övé. Beengedne? Akkor megbeszélhetnénk.
Nem kaptam választ, csak pityegett a kaputelefon, majd kattant egy nagyot a bejárati ajtó, jelezve, hogy bemehetek. Megnyomtam a vasból készült cuccost, majd bent is voltam a tízemeletes ház bel terében. Pásztáztam az emeleteket, szememmel kerestem, hogy hol nyitják ki az ajtót. Meg is találtam, hogy hova kell menjek, szóval gyorsan felmasíroztam a lépcsőkön, és kopogtattam a félig kitárt barna faajtón.
- Gyere! - hallottam ugyan annak a nőnek a hangját, akivel pár másodperce beszélgettem.
Kinyitottam az ajtót, majd bementem rajta, és körbenéztem. Rendezett lakás volt, kissé lelakott, de attól még a célra tökéletes. 
- Vegyem le a cipőt? - kérdeztem, miközben a lábamhoz hajoltam.
- Nem kell, hagyjad - mondta a nő, majd előjött egy kis helységből.
Valahol már láttam. Biztos. 

Közel léptem hozzá, és kezet nyújtottam neki. Megrázta, de nem mondott semmit, csak visszament oda, ahonnan jött, én pedig követtem.
- Megtudhatom a nevét? - kérdeztem kissé pofátlanul. Zavart, hogy nem mutatkozott be.
- Anne. Anne Payne.
- Örvendek - mondtam, miközben leültem vele szembe. Akkor, jön a kínos csend.
- Miért jött, ha nem a rendőrségtől van? - szegezte nekem a kérdést. Na erre most mit mondjak? Nem akarom neki egyből kinyögni, hogy miért is jöttem.
- Liamet szeretném meglátogatni, de ahogy látom, nincs itthon.
- Már egy ideje nincs - dünnyögte, majd lehajtotta a fejét.
- És nem tud róla semmit? - faggattam. Mindent meg akarok tudni róla!
- Miért érdekli annyira Liam? - mordult fel. Leginkább egy védelmező anya oroszlánra emlékeztetett. - Sose láttam magát. Nem fogok mindent kikotyogni a fiamról!
- A fiáról? - szakadt el nálam a cérni, és felpattantam a székről, az asztalnak támaszkodtam - Mi az, hogy a fiáról? Nem a maga fia! Elragadta egy családtól! Igazán szégyellhetné magát! - vágtam hozzá ingerülten, már minden tisztelet nélkül. Felbaszta az agyam ez a nő.
- Mégis honnan vesz ilyeneket? Takarodjon a házamból! - állt fel ő is, majd az ajtó felé mutatott.
- Addig nem mozdulok egy centit sem, amíg el nem mondja, hogy mi ez az egész! Beszélni akarok Liammel!
- Akkor menjen abba a kicseszett börtönbe! - ordította sírva, miközben tuszkolt az ajtó felé.
Milyen börtön? Mi a fasz?
- Mégis milyen börtönről beszél? - torpantam meg, és a szemébe néztem. A kezembe nyomott egy cetlit, majd kinyomott az ajtón, és rám is csukta. Megnéztem a sárga papírfecnit. Egy cím volt rajta. 
Akkor nyomozzunk!

LIAM PAYNE

Leültettek egy kellemes hangulatú szobába, majd megmondták, hogy várjak, mert mindjárt bejön a látogatóm. Mindent megadtam volna, hogy abban a pillanatban megtudjam, ki is kereshet engem. Elvégre senki nem akar látni. Mindenki azt hiszi, hogy egy gyilkos vagyok. De megértem őket.

Az ajtó újra kinyílt, én pedig egyből felpattantam a székemről izgatottságomban, mire a szoba másik végében lévő gorilla egyből rám vetette magát. A földre taszított, és kezeim hátul összefogta. Izmaim húzódtak, ahogy egyre feljebb, és feljebb helyezte kezeimet.

- Ember, állj már le! - szólaltam meg kicsit erősebb hangnemmel a kelleténél, mikor úgy éreztem már, hogy majd' eltöri a kezem.

- Kuss! - morgott rám, majd kissé jobban a padlóhoz nyomott. Ha nem ezen függene a szabadságom, most tuti, hogy szarrá verném.

Nyugi Liam, nyugi! - suttogta egy belső hang. Nagy levegőket vettem, és próbáltam megszabadulni a felgyülemlő dühtől.

- Liam? - hallottam egy számomra teljesen ismeretlen hangot. De mégis: tele volt kedvességgel, és törődéssel.