Sziasztok! Itt is lennék az első résszel. Remélem kapok pár biztató, vagy éppenséggel nem túl biztató kommentet a bejegyzés alá. A részeket csütörtökönként fogom hozni, ha változás van, akkor szólok :)
Jó olvasását! xx
Idegesen szuggeráltam
az előttem lengő bokszzsákot, miközben ujjaim tördeltem. A szerdai meccsen
kattogott az agyam. Tudtam, hogy nem edzettem eleget. És az egészről a hülye
edzőm tehet, aki csak hétfőn enged újra játszani. Az a két nap nem elég.
Jó olvasását! xx
LIAM PAYNE
Már majdnem
felálltam, hogy felhúzzam kesztyűimet, és nekiálljak gyakorolni, amikor
meghallottam egy ismerős hangot.
-
Hé,
Payne! – fejem hátrakaptam a megszólításra. Arcomra kiült egy nemtetszést
kifejező fintor, mikor megláttam, hogy ki is beszél hozzám. Figyelmem
visszairányítottam az ide-oda himbálózó edzőeszközre, és próbáltam az óra
ketyegésére összpontosítani – Van egy jó hírem. Lesz, majd ki meglátogasson a
kórházban – folytatta erős gúnnyal a hangjában – Majd bemegyek pár csajjal,
hogy megmutassam mennyire szarrá vertelek – tört ki nevetésben. A csuklóm
kezdtem szorongatni, lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem.
Nyugi Liam – nyugtattam magam gondolatban.
Hallottam,
ahogy az edzőterem ajtaja kivágódik, majd a következő pillanatban be is
csapódik.
Csaptam egy
nagyot az asztalra – amin ültem -, majd lepattantam róla, és a szekrényhez
léptem, amin a kesztyűim voltak.
A csuklóm
már biztos rendbejött, már vagy egy hete csak pihentetem. Egy rándulás nem nagy
ügy. Bár így fogta volna fel a doki is.
Már majdnem
becsatoltam a kezemen az egyik kesztyűt, mikor a nagy, kétszárnyas ajtó ismét
kivágódott. Arra kaptam fejem, és nagyot sóhajtottam, mikor megláttam az edzőm
ráncosodó arcát.
-
Liam!
Te meg mi a jó Istent csinálsz? – förmedt rám egyből – A doki is megmondta, és
én is! Nincs boksz hétfőig! Fél napot bírj már ki! Nincs jobb elfoglaltságod? –
hadarta dühösen, majd hozzám sietett és elkezdte rólam leszedni a kesztyűt.
Ezzel a
lényegre tapintott: tényleg nincs jobb dolgom. Hisz a boksz a mindenem.
-
Egyedül
is megy – morogtam, és kitéptem kezem vastag ujja közül. Gyorsan leszedtem
magamról a kesztyűt, majd kivágtattam a teremből.
A friss
levegő átjárta az érzékeim, és aránylag le is nyugtatott. Tisztán tudtam
gondolkodni a zajtalan utcán. Két kezem becsúsztattam farmerem zsebébe, és úgy
folytattam utam. Szemeim a földre szegeztem, majd arra lettem figyelmes, hogy
az előttem lévő betonon megjelenik néhány sötétebb pötty. és a következő pillanatban
valami a fejemre pottyant. Megtorpantam és az égre emeltem tekintetem. Amint
pislogtam egyet, egy esőcsepp a szemem mellé, egy másik pedig a homlokom
közepére pottyant. Fejem visszahajtottam, és kicsit sietősebbre vettem lépteim.
Esélyem se volt szárazon megúszni. Az eső már szitált, és én még félúton se
voltam.
Fejem
oldalra fordítottam, mikor egy üzletsor mellett haladtam el. Néztem, hogy hol
tudhatnám magam meghúzni, míg eláll az eső. Egy virágbolt valamiért
szimpatikusnak tűnt. Beálltam az eresze alá, és elkezdtem a kirakatot
nézegetni. Mikor felpillantottam a virágokról megláttam a tükörképem az
üvegben.
Hajam
lelapult az esőtől, a karikák szemeim alatt egyre csak sötétedtek. Jobb
kezemmel nedves hajamba túrtam, majd mikor megláttam tetoválásom az alkaromon,
lehunytam a szemem, és elengedtem egy keserű nevetést.
Magam se
tudom, hogy miért varrattam. Hirtelen beugrott egy kép, ami egy meccsemen
készült. Az egyik haverom, Stan csinálta. A képen ép egy jobbhoroggal
ajándékozom meg az ellenfelem, így az aprócska nyilak pont az arcára mutatnak.
Stan ki is nyomtatta, bekeretezte, és kirakta az öltözőm falára. Művészi kép,
minden elismerésem érte.
Kezem
visszacsúsztattam nadrágom zsebébe, majd tovább nézegettem a virágcsokrokat.
-
Segíthetek?
– hallottam meg egy lágyan csilingelő hangot, mire melegség töltötte meg egész
testem. A hang irányába kaptam a fejem, így megpillanthattam egy bájos,
alacsony, fekete hajú lányt.
-
Csak
nézelődtem – válaszoltam féloldalas mosollyal, és tekintetem visszavezettem a
kirakatra. Tudtam, hogy ez be fog válni, és igazam is lett.
-
Ben
több virág van. Nem ám a kirakatban van az összes – mondta mosolyogva. Kihúztam
a zsebemből kezeim, és elé léptem.
-
Örülnék,
ha megmutatnád – vetettem be csábos énem. A lány elkapta rólam kissé pirult
arcát, majd bement a boltba, én pedig követtem.
Az egész
helységet megtöltötte a virágok kellemes illata. Körbenéztem, de nem találtam
semmi érdekeset a sok gazon kívül.
-
Szóval
milyen alkalom lesz? – állt be a lány a pult mögé. Elmosolyodtam, majd válaszoltam
neki:
-
Semmilyen.
Csak nézegettem a virágokat.
Erre az
eladólány szemöldöke az egekbe szökött, mire én elnevettem magam. Tudom, nem
sok férfi szokta csak úgy nézegetni a virágokat. Én is csak azért álltam ott,
mert csak ennek az egy boltnak volt eresze.
-
Amúgy
Liam vagyok – nyújtottam felé a kezem, amit előtte gondosan a vizes pólómba
töröltem, hogy csak véletlenül se legyen nedves az esőtől.
-
Lucy
– szorította meg felé nyújtott jobbom. Elengedtem kezét, és elkezdtem fel-alá
járkálni a boltban, nézegettem a szebbnél-szebb virágokat – És mondd csak,
Lucy, hány éves vagy? – kérdetem tőle, miközben kihúztam egy vérvörös rózsát
egy vázából, és beleszagoltam.
-
Tizenkilenc
– válaszolta zavartan, miközben egy hajtincsét elsöpörte arcából, és füle mögé
nyomta – És te? – kérdezett vissza.
-
Huszonegy
– válaszoltam, miközben előhúztam rezgő telefonom a zsebemből. A vibrálás
szinte egyből abbamaradt, amint előszedtem a kütyüt, ezért tudtam, hogy csak
SMS-em jött. Feloldottam a készüléket, majd elolvastam a nekem szánt üzenetet.
„Spagetti
lesz ebédre. Nagyon merem remélni, hogy most időben hazaérsz! Annie xx”
Akaratlanul
is elmosolyodtam erre a pár mondatra. ezek az aprócska dolgok, amiket értem
tesz a törődését fejezik ki. Mindig tudatja velem, hogy van egy ember, aki szeret,
és foglalkozik velem.
-
Ne
haragudj, de mindjárt ebédidő, be kell zárnom a boltot – zökkentett ki Lucy
édes hangja gondolkodásomból.
Lezártam
telefonom, és visszacsúsztattam a zsebembe.
-
Akkor
megyek is – válaszoltam, és az üvegajtóhoz léptem. Bal kezem a kilincsre
helyeztem, de még mielőtt beengedtem volna a hideg levegőt, visszapillantottam
az aprócska lányra, a pult mögött – Remélem, hogy még találkozunk – mondtam,
majd kinyitottam az ajtót, és ennek köszönhetően megszólalt a plafonra
erősített kis harang.