CHAPTER TWO

Sziasztok! :)

Remélem, hogy tetszett az előző rész, és, hogy ez is elnyeri majd a tetszésetek. Nagyon elszomorított, hogy egyetlen egy kommentet sem kaptam, szóval most megtennétek, hogy hagytok pár megjegyzést? :) Tudom, a bejegyzések rövidek, de nem tehetek róla, így tagoltam őket. A következő rész pontosan egy hét múlva jön, addig is nyugodtan látogassatok el a Facebeook csoportba, nézzetek körül stb.

Jó olvasást kívánok!

Tina xx

LIAM PAYNE

Amint kiléptem ismét az égre pillantottam. Az eső teljes mértékben elállt, a szürke felhők kezdtek eloszladozni. Kezeim visszacsúsztattam a zsebembe, majd folytattam utam.

Gondolataim ismét a küzdelem felé vándoroltak. Idegesített a tény, hogy az a fasz többet tud edzeni, mint én. Nyolc éves korom óta csinálom ezt. Lassan tizenhárom éve. És egy rándulás miatt le fog győzni az a nagyképű pöcs.

Elhatároztam, hogy amint hazaérek, bedobom az ebédet, csak, hogy ne sértsem meg Annie-t, majd nekiállok magamtól edzeni, hogy jó kondiba legyek.

Megtorpantam az emeletes ház előtt, majd szokás szerint felpillantottam a harmadikon lévő erkélyre.  Nem láttam senkit, csak a kiterített ruhákat, amiket a szél lengetett. Előkotortam kulcsaim a zsebemből, majd a zárba helyeztem, és elfordítottam azt. Amint feltártam a nagy, rozsdabarna ajtót, megpillantottam egyik szomszédunkat a falnak dőlve cigizni.

-          Csá, Nate! – köszöntem oda neki, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat, felsiettem a harmadik emeletre. Amint felértem, megkerestem a megfelelő kulcsot, ismét a kis résbe csúsztattam, magam felé húztam a kilincset, majd elfordítottam a vasból készült tárgyat a zárban. Az ajtó nagy kattanással nyugtázta cselekedeteimet, majd kinyílt előttem.

-          Szia, Kincsem! – hallottam meg Annie hangját, miközben bezártam magam mögött az ajtót. A paradicsomszós édes illata, ami a bazsalikom erős szagával keveredett egyből megcsapta az orrom. Ebből ítéltem, hogy még nincs kész az ebéd – Korán jöttél. Nem maradtál edzeni? – kiabálta a konyhából. Bementem a kis helységbe, így plusz egy fővel növeltem a létszámot.

-          Bill nem engedte – mondtam, miközben beledugtam mutatóujjam a vörös paradicsomszószba, és megnyaltam. Annie egyből kezemre csapott, s lerendezte annyival, hogy egy nagy gyerek vagyok. Nem tagadom, néhanapján tényleg így van.

-           Segítsek valamit? - kérdeztem, miközben végignéztem a pulton.

-          Nézd meg, hogy jó-e már a tészta!

-          Rendben – mondtam, miközben elvettem a fakanalat a sötét márványpultról, s a fövő vízzel teli láboshoz léptem. Párszor megkavartam, majd a nagy kanállal kihalásztam egy tésztát. Kicsit megfújtam, hogy ne legyen teljes mértékben forró, majd a számhoz emeltem, s beleharaptam. Mikor úgy véltem, hogy az egész szál spagetti meg van puhulva, a plafon felé emeltem fejem, és beleengedtem a vékony tésztát.

-          Szóval megfőtt? – kérdezte Annie mosolyogva.

Ráirányítottam figyelmem, majd bólintottam egy nagyot, és leültem egy székre.

-          Szóval… - kezdett bele mondandójába, de előbb lenyalta az ujjáról a bazsalikomos paradicsompasztát. Még, hogy én vagyok a gyerekes – Billy miért nem engedte, hogy edz? – kíváncsiskodott.

-          A csuklóm – sóhajtottam.

***

-          Nagyon finom volt – dicsértem meg Ann főztjét, majd egy fehér szalvétába töröltem számat – Köszönöm – mondtam, miközben felálltam az asztaltól -, Anya – tettem hozzá mosolyogva, majd nyomtam egy gyors puszit homlokára.

-          A harmadikos anyák napi szerep óta nem hívtál így – emlékezett vissza Annie, és enyhén ráncosodó arcán megjelent egy halvány mosoly. Visszagondoltam a 2000-ben megrendezett előadásra. Nekem kellett utoljára verset mondanom, így a produkció után egyből az előttem lévő nő karjai közé borulhattam.

-          Ügyes voltál, Kincsem – dicsért meg meghatottan, miközben a hajam simogatta.

-          Szeretlek, Anya – motyogtam vállaiba. És az óta nem szólítottam így. Ez azért elég szomorú.

-          Megyek, edzem kicsit – jelentettem ki, majd a szobám felé lépkedtem. Amint beléptem az ajtón, ismét besötétített kuckómban találtam magam. Annyiszor idegeskedtem itt. Annyiszor törtem-zúztam.

Tekintetem megszokásomhoz híven a szürke foltra vezettem, ami fehér falamon olyan feltűnő volt, mint egy ember arcán az égési sérülés. Tízedikes koromban csináltam. Annie veszekedett velem, amiért kettes lett egy biológia témazáróm. Idegességemben a falba vertem, így lett rajta egy nagy lyuk. Mindig oda dobáltam a szemetet, ha lusta voltam kimenni, egészen addig, amíg Ann be nem tömette. Azóta sajnos ki kell járnom a konyhában lévő kukához.

Egyből lekaptam magamról fekete melegítő felsőm, s az ágyra dobtam. Miután kibújtam szürke pólómból azt is mellédobtam, s elkezdtem a nadrágommal ügyetlenkedni. Miután lerúgtam magamról farmerem azt is az ágyamra dobtam, majd az íróasztal előtt lévő székhez léptem. Leszedtem a támlájáról tegnapi melegítőnadrágom, és magamra kaptam. Miután felhúztam enyhén libabőrös lábaimra a puha anyagot, ágyamhoz léptem, és lefeküdtem elé. Lábujjaim beakasztottam a fába, majd felültem. Majd még egyszer. S még egyszer.

-          Liam! – hallottam az ismerős női hangot kintről.

-          Mindjárt megyek – szóltam vissza, majd folytattam a számolást.

-          Itt vagyok – mentem ki az aprócska nappaliba, miközben az izzadtságtól nedves hajamba túrtam.

-          Mennyit csináltál? – kérdezte féloldalasan mosolyogva.

-           Eddig csak ötszázat.

-          Ügyes vagy – dicsért meg vidáman, majd a lényegre tért – Kicsit el kell menjek itthonról, majd valamikor jövök. Tudsz vigyázni a házra?

-          - Úgy ismersz te engem, hogy nem tudok? – húztam fel fél szemöldököm mosolyogva. Ann csak legyintett egy aprót, majd intett egyet, s kilépett a barna bejárati ajtón.