CHAPTER FIVE

      Sziasztok! Még mindig úgy gondolom, hogy nincs egyetlen egy ember sem, aki olvassa, hogy miket írogatok a bejegyzések elé, de valamiért jobb a közérzetem, ha írok egy kis bevezetőt. Tudom, rövid lett a rész - és hát eléggé lapos is -, na meg csúszott ... Ne haragudjatok! Tegnap egyszerűen kiment a fejemből, hogy kiposztoljam.

      De nem csak ezért írok. Szeretném, ha mostantól fogva, összegyűlne minimum két komment minden rész alá. Ne féljetek, nem lesz komment határ, csak azért jó lenne, ha kapnék némi visszajelzést. Én nem csinálom majd azt, hogy nincs meg az a két vélemény, és ezért nem hozok részt.

      Hát, csak ennyit akartam.

      Jó olvasást, és szép, kellemes őszi szünetet :)

      Tina xx

LIAM PAYNE

-          Uraim – szólalt meg az egyik egyenruhás – És Hölgyeim – tette hozzá, amikor meglátta a bikinis lányokat, akik a táblákat mutogatták – A mókának vége.

A tömeg elkezdett csoportokra hullani, mindenki elhúzódott egy sarokba.

-          Melyikük Liam James Payne? – kérdezte a másik. Az ütő megállt bennem. Tudtam, hogy itt valami komoly lesz. Meredten bámultam a rendőrökre. Nem terveztem, hogy jelentkezek.

-          Te vagy az? – kérdezte a magasabbik, s megindult felém. Félrelöktem magam mellől Maxet, kiugrottam a ringből, s rohanásba kezdtem. Kicsaptam a hátsó ajtót, s nem törődtem a szakadó esővel, úgy ahogy voltam – egy szál rövidnadrágban, s bokszkesztyűben – szaladtam előre.

-          Álljon meg! – hallottam egy hangot hátam mögül, lábdobogásokkal párosulva. Ha elkapnak, akkor egyből le is tartóztatnak. Szaladnom kellett.

Rohanásom közben, amilyen gyorsan csak tudtam, letéptem magamról a vörös kesztyűket, s hátradobtam őket.

Egyre jobban fáradtam.

Nem volt fair ez az egész. Két fitt rendőr rohan utánam – utánam, aki előtte épp egy bokszmeccs közepén volt. Jó, hogy volt némi előnyöm, de hát az mit számít?

Meg kellett állnom. Már nem bírtam tovább. Bent egy hang szinte sikoltozta, hogy menjek tovább, ne álljak meg, de túlságosan fájtak a lábaim. Szorított a tüdőm, és szúrt az oldalam.

Megtorpantam, s térdeimre támaszkodtam. Visszapillantottam hátam mögé, így láthattam a távolságkülönbséget. Ha most belehúzok, lehagyhatom őket.

Ismét rohanásba kezdtem, és közben kiterveztem menekülésem. Előnyben voltam, mert jól ismertem a környéket.

Betértem egy zsákutcába, majd amint a végére értem futásból ráugrottam egy kukára. Az emeletes ház létrája túl messze volt. De nem volt más lehetőségem.

Elugrottam a kukáról, és csak reménykedtem, és csak reménykedtem, hogy elérjem a felhúzott vaslétrát.

A megkönnyebbülés aprócska szikrája fellobbant testemben, amint kezem érintette a vasat. Felhúztam magam, s felmásztam az erkélyre.

Felmértem a lehetőségeim. Vagy tovább mászom, vagy leugrom a téglafalra, hogy átmásszak a másik oldalra – ahova a zsaruk már nem tudnak utánam jönni. Vagy ha még sokat tökölök, akkor utánam másznak, s bevisznek az őrsre.

 Kimásztam az erkély legszélére, a vas másik oldalára. Nagy levegőt vettem, majd elrugaszkodtam, s nyújtottam kezeim, hogy bele tudjak kapaszkodni a falba.

A „repülés” közben megint rám tört az aggodalom. Ha beérnek nekem annyi, ezer százalék, hogy sittre vágnak.

Ujjaim beleakadtak a téglafal tetejébe. Amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam magam, majd olyan hirtelen le is ugrottam. Amint földet értem talpam szúrni kezdett, egyből térdre rogytam. Utálom ezt az érzést. Próbáltam talpra állni, de nem ment.

Hallottam a kukák csörgését a fal másik oldaláról. Átmásznak.

Feltápászkodtam, s bicegtem tovább. Túl lassú voltam. Még csak kocogásnak se nevezném, amit leműveltem. Ha ilyen tempóban folytatom, akkor beérnek. De nem tudtam gyorsabban menni. Már nem csak a lábam szúrt, hanem a bokám is sajgott. lehet, hogy megzúzódott, ahogy földet értem.

A lábdobogások egyre csak hangosodtak. Tudtam, már nincs nagy távolság köztünk.

-          Álljon meg! – hallottam ismét a felszólítást. Innen már nincs visszaút.

Lassítottam a tempón – már ha ezen még lehetett lassítani -, mígnem teljesen megálltam. A rendőrök beértek, s egyből bilincset csaptak csuklómra.

-          Liam Payne, letartóztatom emberölés gyanújában – mondta monotonon az egyik egyenruhás, miközben megbilincselt. Sóhajtottam egy nagyot, s elfogadtam a tényt: le vagyok tartóztatva.