CHAPTER FOUR

Sziasztok, Drágák! Meghoztam az új részt, remélem, hogy tetszeni fog nektek. Nem vagyok benne biztos, hogy elolvassátok a bevezetőimet, de én mindig írok a részek elé. Gőzöm nincs, hogy miért :) Ha a vége felé találtok némi hibát, akkor szóljatok, kijavítom!

Jó olvasást, és sok kommentet! :)

Tina xx

LIAM PAYNE

***

-          Biztos, hogy rendesen felkészültél? – topogott előttem Ann, miközben kezeim kötöztem.

-          Igen, biztos – próbáltam megnyugtatni sokadjára.  Nem értem, minek kell ennyire aggódni. Ez csak egy bokszmeccs – Ideadnád a kesztyűket? – mutattam az öltöző másik végében felakasztott piros tárgyakra. Túl lusta voltam felállni a padról.

Ann megforgatta szemeit, majd megtette, amire kértem. Az egészet egy mosollyal viszonoztam, majd miután beleszenvedtem kezeim a bokszkesztyűbe, felpattantam a padról.

-          Mikor nőttél meg így? – kérdezte szomorkás mosollyal arcán, miközben felnézett rám, s hajamba túrt.

-          Biztos a napokban – vicceltem el.

-          Gyerünk, gyerünk, Liam, a közönség vár téged! – rontott be Billy a tágas öltözőbe, s lekapta „köpenyem” egy szegről. Nem értem, hogy mire van az mellény, vagy mi. Fel kell venni, kisétálsz benne, majd leveszik rólad. Teátrális az egész – Ne most szerelmeskedjetek! – szólt ránk, mire Ann nevetve ellépett tőlem.

-          Még mindig nem vagy humoros, Bill – jegyezte meg mosolyogva, majd kiment az öltözőből.

-          Hű, még mindig nagyon csinos a nevelőanyád – jegyezte meg edzőm, majd rám irányította figyelmét.

-          Sokan vannak? – kérdeztem meg szokás szerint, miközben Billy belebújtatott a köntösbe – sose tudtam, hogy mi a neve, pedig tizenhárom éve bokszolok.

-          Eléggé. Oh, és eddig elfelejtettem neked mondani: itt lesznek a tévések is.

-          Mi? – fordultam felé hírtelen. Kamerák előtt kellesz verekedjek? Kizárt!

-          Jól hallod, Öcsi. Szóval mindent bele!

A kintről beszűrődő szurkolózajra koncentráltam. Ez szinte mindig lenyugtatott. Bár eddig sose gondoltam bele, hogy egy részük azért ordítozik, hogy engem padlón lásson.

-          Te hívtad őket? – kérdeztem Bill-től, miközben az ajtót kémleltem.

-          Kiket?

-          A sajtósokat – magyaráztam szem forgatva. Ennyire nincs logikája?

-          Nem. Rob menedzsere – vagy mije -, ha jól tudom – világosított fel.

Minek ez a nagy felhajtás? Túl nagy az az arca annak a baromnak. Ez köztünk a különbség – ő híres, és gazdag akar lenni, én pedig azért bokszolok, mert a szívemhez nőtt.

-          Hölgyeim és Uraim! Köszöntöm önöket köreinkben. Kérem fogadják sok szeretettel a bal sarokból, a kék mezes: Robert Wildmant! – kezdte a felkonferálást a bíró. Már megint kitalált magának egy hülye szöveget.

Hallottam, ahogy a tömeg őrjöng.  Egy része a nevét kántálta. Egy másik része csak tapsolt. Gondolom volt aki csak csendben ült, s nézte. Na meg ott voltak még az én „rajongóim”, akik egyhangúan fujjoltak.

-          És a jobb sarokból, a vörös nadrágos, verhetetlen: Liam Paynet! – húzta el nevem. Edzőm kitárta előttem a kétszárnyas ajtót, majd követett engem a ring felé.

Jó volt újra látni az őrült „rajongótábort”. Rég álltam itt, ilyen helyzetben. Kifejezetten jól esett. Bill szokás szerint elkészített a meccsre: levette rólam a köpenyt; megnézte, hogy jól vannak-e a kesztyűim; hozzám vágott egy félliteres vizet, hogy igyam meg; majd végül berakta a fogvédőt – s mind ezek közben bíztató szavakat mondott.

A harang megszólalt, a meccs elkezdődött. A szurkolótábor egy része elcsendesedett, s görcsösen figyelte körözésünk a ringben; másik fele bíztatásokat ordibált.

Elegem lett a táncikálásból, megkezdtem a meccset egy jobb horoggal, egyenesen Rob arcába. Ellenfelem megingott, majd mikor visszanyerte egyensúlyát megajándékozott pár dühös pillantással. A következő másodpercben felém lépett, s akár csak egy gép elkezdett ütéseket mérni rám, amit én mind blokkoltam. Fél pillanatra kipillantottam összeszorított kezeim mögül, így Rob ütése pont arcon talált. Elvesztettem egyensúlyom, így két lépést kellett hátráljak, hogy ne legyek instabil.

A meccs teljesen beindult, az ütések csak halmozódtak – így a sérülések is. A harmadik menetben bevittem a végső ütést: egy erős jobbhorgos megetette a hatását. Rob elterült a padlón, Max – a bíró – mellé térdelt, s a földet csapkodva elkezdett számolni.

-          5, 4, 3, 2, 1!  - ordította, majd feltápászkodott, s a magasba emelte kezem. Győztem!

A tömeg nagy része a nevem ordibálta, s gratuláltak. A másik fele vagy nem mondott semmit, vagy bekiabáltak egy-két sértő dolgot. De ez most a legkevésbé érdekelt. Győztem! Kamerák előtt. Nem eléggé felkészülten. Már kezdem én is azt hinni, hogy igenis jó bokszoló vagyok.

Fülem megcsapta valami nem odaillő hang: szirénázás. Amint jobban odafigyeltem, már nem hallottam semmit kintről. Túl hangos volt a tömeg.

A tömeg ajtaja kicsapódott, én pedig egyből arra kaptam fejem. Lesokkolt a látvány. Talán illegális ez az egész?

-          Uraim – szólalt meg az egyik egyenruhás – És Hölgyeim – tette hozzá, amikor meglátta a bikinis lányokat, akik a táblákat mutogatták – A mókának vége.

A tömeg elkezdett csoportokra hullani, mindenki elhúzódott egy sarokba.

-          Melyikük Liam James Payne? – kérdezte a másik. Az ütő megállt bennem. Tudtam, hogy itt valami komoly lesz. Meredten bámultam a rendőrökre, nem terveztem, hogy jelentkezek.