CHAPTER TEN

Sziasztok! :) Jééézusom, milyen rég raktam ide (is) részt. Ne haragudjatok, de egyszerűen nem volt időm. Most is, csak úgy tudtam írni, hogy lebetegedtem, ezért itthon vagyok. Na de nem akarlak ezzel untatni titeket. A rész rövid lett, igen, tudom, de csakis azért van így, mert nem akarom elsietni a dolgokat. Hagyom, hogy forogjanak a kerekek a fejetekben ;) Érdekel, hogy ki mit gondol, ki is ez a bizonyos 'új karakter'.

A másik. úgy döntöttem, hogy csinálnék egy játékot, csak, hogy elüssük az időt. Ha benne vagytok, akkor írjátok kommentbe, vagy jelezzétek a facebook csoportban, hogy szeretnétek játszani. ha van minimum öt jelentkező, akkor lehet, hogy belevágok :)

Nahát, mennyit írtam. Akkor most pofa be, és olvassatok! :D

Jó olvasást!

Tina xx

LIAM PAYNE

***

- Nem értem. Hogy csinálod? - rázta meg fejét John.

- Ezt mégis hogy érted? - ráncoltam a szemöldököm, miközben felültem az ágyban.

- Már vagy egy hete itt vagy, de nem erőszakoltak meg - magyarázta, miközben újra rágyújtott.

Már eltelt volna egy hét? Észre se vettem.

- Biztos nem vagyok kívánatos - sütöttem el egy poént, mire John elkezdett kuncogni.

- Azért légy óvatos - mondta, majd szippantott egy nagyot a cigarettájából.

Gondolataim kicsit elkalandoztak, miközben a felettem lévő ágy alját fixíroztam. 

Fájt, hogy Ann nem látogatott még meg. Nem is kicsit. Valamint az is bántott, hogy nem tudok szóba állni a külvilággal. Nem tudom Robot elküldeni az anyjába, amiért a kamerásai kiadták a videót. Nem tudom se Billynek, se Annek megköszönni azt a sok évnyi törődést. Mert igen, rájöttem, hogy ha ők nincsenek, akkor most én se tudnám azt, amit tudok. Nem tudom elmondani Sophienak, hogy mennyire, de mennyire szeretem. Mire kikerülök innen, biztos, hogy elfelejt. Persze, hogy el. Hisz az anyja nem fog róla mesélni. "Emlékszel még Liamre? Tudod, ő az aki most a börtönben csücsül." Nem akarhatja majd, hogy egy olyan emberre emlékezzen a lánya, aki mindenki szemében bűnöző. Tíz év alatt lesz ideje megfeledkezni rólam. és talány így is loesz a legjobb.

John a rácshoz lépett, és körülnézett. Füttyentett egy hangosat, mire összerezzentem. Pár másodperc múlva lábak kopogása visszhangzott, ahogy végigsietett a tulajdonosa az üres folyosón.

- Mi van? - hallottam meg egy mély hangot.

- El kell látogatnunk Dokihoz - jelentette ki John.

- Pont most? figyelj, tudod, hogy bírlak, meg minden, de ha rajtakapnak, kivágnak innen. És az nekem is rossz, meg neked is.

- Miller, ne csináld már! Csak elviszel minket oda, és visszahozol. Ennyi - próbálta meggyőzni John.

Csak akkor kezdtem el rendesen figyelni. Mi az, hogy minket?

- Jó - sóhajtott a börtönőr, és elhúzta a rácsot.

- Gyere, Liam! - csapott a vállamra a nagydarab cellatársam.

Most akkor nekem is mennem kell? De, de, de .... Én nem akarok!

Kiengedtem a tüdőmből a levegőt, és felültem, majd elrugaszkodtam az ágytól.

- És, ki ez a doki? - kérdeztem, miközben sétáltunk.

- Majd mindjárt meglátod - vigyorgott John.

Hangtalanul suhantunk végig a folyosókon. Már rég bemondták a takarodót, de szinte senkit nem láttam aludni. Mindenki csendben elfoglalta magát a cellájában.

Az őr elhúzott előttünk egy nagy rácsot, amit kettéválasztotta a hosszú folyosót, majd megvárta, hogy átmenjünk, hogy aztán elhúzhassa mögöttünk.

- Most hol vagyunk? - kérdeztem suttogva a cellatársamtól.

- A szigorított részlegen. Itt tartják a veszélyesebbeket - magyarázta, mintha ez természetes lenne.