EPILOGUE

LIAM JAMES PAYNE

17 évvel később

- Szivem! Leveled jött - szólt Lucy, miközben a síró Annie-t ringatta karjaiban.

- Add ide a picit! Menj, pihenj le - mondtam, és elvettem tőle a síró kisbabát. Rám mosolygott, csókot nyomott a számra, majd bement a hálószobába. Mindent megtennék ezért a mosolyért.

- Mamma - gagyogta a pici Annie karjaim közt, már nyugodtan.

- Majd átjön Anne mama később - válaszoltam neki, és a kulcsaimért indultam, hogy ki tudjam majd nyitni a postaládát. Mikor a parafatáblához értem, amin a kulcscsomók lógtak, ráncolt szemöldökkel nyugtáztam, hogy nincs ott a sajátom.

- Mabel! Gyere ide egy kicsit - kértem nagyobbik lányom, aki kitrappolt szobájából és megállt előttem.

- Igen, Apu? - fonta össze karjait.

- Kérlek, fogd meg egy kicsit a húgod!

Mabel arca fintorba torzult, és hátrált egy lépést. Utáltam, amikor ezt csinálta.

- Filmet nézek. - jelentette ki, és elkezdett behátrálni a szobájába.

- Mabel Lucy Payne! 13 éves vagy, én tartalak el, én fizetem az internetet, amin azt a filmet nézed. Ha megkérlek rá, hogy fogd meg a húgod, akkor megteszed. Értve? - emeltem fel kissé a hangom.

- Értve. - sóhajtott, majd elvette Annie-t a karjaimból - Gyere Húgica, Apu most be van kattanva, jobb ha magára hagyjuk.

Nagyot sóhajtottam, hogy megnyugodjak, majd elkezdtem a kabátjaim zsebében kotorászni. Végül az egyikben megtaláltam kulcsaim, amikkel kimentem az udvarra, hogy kinyithassam a postaládát. Mikor megtaláltam a picike résbe illőt, belenyomtam, és elfordítottam. Néhány számlát rejtő boríték hullott a kezembe, és egy rendőrségi levél, mely az én nevemre szólt. Egyből szorongás töltött el és amilyen gyorsan csak tudtam, besiettem.

Ledobtam a leveleket az étkezőasztalra és elkezdtem fel-alá járkálni. Nem mertem kinyitni. Életem legborzalmasabb egy évét töltöttem el azon a bizonyos helyen, és eszem ágában sincs visszamenni oda, semmilyen okból.
Remegő kézzel késért nyúltam, majd felbontottam vele a levelet. Egy papír hullott ki belőle, rajta nyomtatott írással. Ujjaim közé vettem, leültem egy székre és elkezdtem olvasni.

Mr. Payne!
Szeptember 24-ik napjára be lett idézve a washingtoni bíróságra. Kérem délelőtt 11 órára jelenjen meg.

Állami Büntetőjogi Intézet

Hüvelykujjam végighúztam a pecséten, majd összehajtottam a levelet és visszacsúsztattam a borítékba. Lucy biztos látta. Elvégre ő szólt nekem, hogy levelem jött.

Idegesen túrtam hajamba, majd könyökömmel az asztalra támaszkodtam. Mit vétettem? Kerek tizenhét éve nem kerültem bele semmilyen illegális dologba. Már megint rám kent valaki valamit? De várjunk... Nem is kell semmilyen ok. Új rendszer van. Itt azt öl meg az állam, akit akar és azt csuk le, akit akar. Lehet, hogy útban vagyok a Nagyfőnöknek? De miért lennék? Nem csináltam semmit.

***

- A hetekben James Claytont holtan találták egy sikátorban. Az a gyanúnk, hogy ebben benne van Mr. Payne keze, ugyanis puszta kézzel lett megölve. Valamint mellette még a holttest mellett ott volt Mr. Payne nyaklánca is, amin a nyomozók csakis az Ő DNS-ét találták. Meg tudja ezt cáfolni? - fordult felém az öreg bíró.

- Nem én voltam - csúszott ki a számon, mire ügyvédem elkezdett a dühtől fortyogni.

- Valamivel alá tudja támasztani ezt az állítását?

Pörgött az agyam, alibiket kerestem. Mikor történhetett egyáltalán? A héten? A múlt héten? A múlt hónapban?

- Védencemnek biztos alibije van. Hetek óta minden idejét a munkahelyén és a családjával tölti - szólalt fel ügyvédem felszegett állal.

- Mit csinált szeptember első hetében? - szegezte nekem a kérdést a bíró, mire torkom kiszáradt. Leblokkoltam, teljesen. Mit csináltam akkor? Mikor volt az egyáltalán?

- Akkor vettem ki a szabadnapjaim - mondtam, mikor beugrott. Miért mondtam? Ez így nem lesz jó.

- Egész héten a családjával volt?

- N-nem... Nem egészen - vallottam be. Párszor elmentem boltba. Kimentem kicsit sétálni.

Nem fogok ebből jól kijönni.

- Nincs biztos alibije, azaz elég valószínű, hogy Ön volt a tettes. Az üggyel nem vagyok hajlandó tovább foglalkozni - jelentette ki a bíró. Utáltam ezt a rendszert. Ha a felső tábla úgy gondolta, hogy valami úgy van, ahogy ők azt elképzelték, akkor nem foglalkozott vele tovább, lezártnak tekintette az ügyet. - Büntetése halál.

***

- Vigyázz rájuk - öleltem meg Lucyt, aki fuldoklott a zokogástól - Hallod? Légy erős! Nem láthatják, hogy az anyjuk össze van törve - simogattam meg puha pofiját. Pár napja még miattam ékeskedett boldog mosoly az arcán, most pedig a zokogástól torzul el. Miért nem hazudtam? Miért nem mondtam mást, miatta? Miattuk.

Megremegtem, amikor eszembe jutott, ahogy Mabel a pólómat szorította. Fejét a mellkasomhoz fúrta és úgy zokogott. Elveszti az apját. Úgy veszti el, hogy ismerte és talán még szerette is. A szívem szakad meg, amikor elgyötört arcára gondoltam vissza.

- Nem lehet csinálni valamit? - szipogta életem szerelme, miközben felnézett rám.

- Nem nagyon - ráztam meg fejem. - Az lenne a legjobb, ha hazamennél. Nem kell látnod. - simogattam meg, miközben könnyeimmel küszködtem. Nem azért, mert féltem. Hanem azért, mert nem akartam itt hagyni őket. Miattam fognak szenvedni.

- Payne! - szólt ki a teremből egy férfi, mire megremegtem. Ez a végszó.

- Menj haza! Szükségük van rád. Anne-nek is.

- Itt maradok - jelentette ki. - Tudod... Míg a halál el nem választ. - mondta, majd elengedett és megcsókolt. - Szeretlek.

- Én is szeretlek. Örökké. - mondtam, majd csókot nyomtam homlokára és bementem a terembe.

Három fala téglából volt, a negyedik üveg, amin át lehetett látni. Lucy könnyáztatta arccal állt az üveg előtt, remegő kezeit az átlátszó anyagra tette. Engem leültettek egy székre, kezeim hátrakötözték, majd aki mind ezt elvégezte velem szembe állt, és felvett egy puskát. Még egy pillantást vetettem Szerelmemre, majd szorosan lehunytam szemeim és vártam a halált.