2014. április 8., kedd

CHAPTER NINETEEN

Heeeeey!
Szóval az úgy történt, hogy ... Na, akkor az elején. Borzalmasan, de tényleg nagyon nagyon sajnálom, hogy eddig kellett várnotok a részre. Már nem is tudom, hogy van e bárki is, aki olvassa. 1 hónap, Jesszus! Szóval ....BOCSI! A másik: A blog a végéhez közeledik. Konkréten ezen a bejegyzésen kívül még egy rész lesz+epilógus. Úgy terveztem, hogy nagy csattanó lesz, de ennél többet nem árulok el. :)
Jó olvasást!

Elcsesztem.
Elcsesztem, és nem tudom hogyan jóvá tenni. Jenksnek nincs munkája. Én kaptam még öt évet. És mind ezt miért? Mert az az arrogáns seggfej provokált. Nem, még szép, hogy nem azért. Ezzel én is csak hazudok magamnak. Azért van az egész, mert egy forrófejű pöcs vagyok, és nem tudom kordában tartani magam. Miért nem mentem ki abban a kibaszott másodpercben, amikor megláttam?

***

- Mit csináltál, Liam? - zokogott Anne, miközben az asztalba kapaszkodott, remélve, hogy az nem fog eltűnni, és nem veszik el teljesen.
- Nem tudom. - ráztam a fejem. Fürödtem a szégyenben. A szégyenben, és a mocsokban. A mocsokban, ami James vérét jelentette. Lemostam magamról, de attól még ott volt. - Haragszol rám?
- Persze, hogy haragszom! - csattant fel, majd csak könny áztatta szemeivel meredt rám. - Annyira hiányzol. - kezdett újra zokogásba. Előre görnyedt, arcát eltemette apró kezeibe, és hagyta, hogy a háta beleremegjen az egészbe. Nem tudtam nézni, hogy szenved. Felálltam helyemről, odamentem hozzá, felrántottam, majd szorosan a karjaim közé húztam, egy nagy ölelésre. Kezei még mindig arcát takarták, így nyomta a mellkasom, de nem érdekelt. Fejem vállára tettem, és nyakához fúrtam.
- Sajnálom.
Elvette karjait mellkasomtól, és átölelte derekam, úgy sírt tovább.
- Gyere haza!
Ez a két szó egyből felszínre hozott egy fájdalmas, és gyötrelmes emléket. Ő ezt nem tudhatta, de nekem erről mindig egy régebbi dolog jutott eszembe, ami beleégett az elmémbe.
- Baj van? - nézett fel rám.
Vonallá préseltem számat. Nem akartam, hogy lássa rajtam: baj van. Pedig volt.
- Liam. Mondd el!
- Emlékszel, mikor mondtad ezt utoljára? - pillantottam le rá. Megrázta a fejét. - Jobb is.
Nem piszkált tovább ezzel, nem akart felzaklatni. És ezért hálás vagyok neki.

***


A kölcsön kapott bicskával egy fa gallyat faragtam, miközben a távolba meredtem, és rab társaim figyeltem. Letöröltem homlokomról az izzadtság cseppeket, és mivel rosszul fogtam a pengét, az kissé beleállt a kezembe. Felszisszentem a fájdalomtól, majd megpróbáltam kirázni belőle a sós cseppeket, amik a tenyeremből csorogtak rá. A vérem megszínezte ujjaim, és lecsepegett a földre. Nehezen feltápászkodtam, a bezárt bicskát visszalöktem Johnnak, majd elindultam az elsősegély állomás felé.
A mosolygós nővér ellátta friss vágásomat, majd további szép napot kívánt, miközben én kibattyogtam a rikítóan fehér helységből. Furcsa volt ez a kedves bánásmód, de tetszett.
Lehet, hogy mostantól hetente csinálok valamit, csak hogy idejöhessek.
Mikor kimentem az udvarra, egy türelmetlen, toporzékoló, látszólag új őrt láttam, ki a helyemen állt. Mikor meglátott, szeme felragyogott, és megindult felé.
- Payne? - kérdezte. Hah, zöldfülű.
- Payne. - biccentettem.
- Látogatói érkeztek. - mondta és bilincset rakott rám, majd elindult velem a folyosón.
Már megint? Mi van, rájött mindenkire, hogy Liam létezik, és le kell baszni mindenért?
Mikor beléptem a látogató terembe, szerény kis "családommal" találtam szembe magam. Samuels hozzám sietett, és kezelt velem, majd mellém állt. Fagyos tekintettel néztem végig, azokon, akik megcsináltak, majd bedugtak egy szegény árvaházba.
- Liam - indult meg felém Juliett, mire én automatikusan hátraléptem. Szülőanyám arckifejezése még szomorkásabb lett, de nem hatott meg. Már rég nem volt ott velem az a Liam, aki mindenkit megszánt, az "aranyszíve" miatt.
- Juliett, Adam - biccentettem nekik - Miért jöttetek?
- Hallottuk, hogy tovább tartanak bent - felelte a kopaszodó férfi, és leült. Annyira hasonlítottunk rá Sammel ... Letagadni se tudnám, pedig szeretném.
- És? - feleltem a megszokott közönnyel.
- És?! - csattant fel Juliett - Liam, még öt évig itt leszel! Öt évig! - visította.
- Anya, nyugi - csitította Sam - Erről nem ő tehet.
- Dehogynem! Ő tehet az egészről! Minek akarta megölni azt a szerencsétlent?
Kezdett fortyogni bennem a düh. Tudtam, hogy ki fog törni belőlem, és nem bírom majd visszafogni magam. De megláttam Juliett szemét. Félt. Félelemmel voltak teli azok a meleg, barna íriszek, és nekem majd összeszorult a szívem. Tőlem félt. Mindenki rettegni fog tőlem, akit ismerek, mert már tényleg gyilkos vagyok. Nem öltem még, de megtettem volna.
Az ajtó felé iramodtam, és félrelöktem a zöldfülű rabőrt. A gyomrom kavargott, elmém zavarodott volt. Undorodtam magamtól, azoktól, amiket gondoltam, attól, amit tettem. Egy gyilkos vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése